Regényírás: Úton – A Főnix – miért hagytam félbe egy másik regényt?

Úton - A Főnix - borítóterv első fázis

Ildikó kommentjére válaszolva jutott eszembe, hogy megírom azt a sztorit is, ami a megkezdett, de elakadt, és garantáltan soha be nem fejezett regényemről szól. Még 2013-ban elkezdtem egy regényt írni. Ugyanúgy kezdődött, mint ez: láttam egy férfit, aki magába roskadva zokog. Taknya-nyála egybefolyt, a testét rázta a sírás, és közben mindenféle gondolatok futottak át a fején. Elkezdtem leírni a látottakat. Tudtam, hogy ki ő, és azt is, hogy miért zokog. És azt is tudtam, hogy milyen sztori van az egész mögött, sőt, olyannyira tudtam, hogy meg is történt. Jött, abból a megfogalmazhatatlan információs térből az információcsomag, csak az volt teljesen más A Főnixhez képest, hogy egy megtörtént esemény akart átformálódni a kezeim alatt. A zokogó férfi egy rendőrnyomozó volt, és természetesen, mint főszereplő állt, pontosabban mondva térdelt elém. Egy régi barátomról mintáztam, aki tudott is erről és örült is neki :). De volt másik főszereplőm is, a „rosszfiú”, a gyilkos, akinek egy icipicit is jobb világban sosem kellett volna gyilkosnak lennie… Mivel ez egy Magyarországon folyamatban lévő eset volt – aminek minden infómorzsájára úgy vadásztam, mint Félix macskánk a tücskökre –, ezért a sztorimat nem Magyarországra terveztem, hanem az USA-ba. Elkezdtem írni, és fantasztikusan élveztem a rendőr szálát. Ugyanazt éreztem,… itt folytatódik Vidi Rita cikke …

Olvass tovább

Regényírás: Úton – A Főnix – milyen érzés befejezni egy regényt?

Úton - A Főnix - borítóterv első fázis

Nagyon hosszú ideje (eleve nem túl hosszú ideje írtam, szóval ez relatív, de akkor mondjuk úgy, hogy nyár eleje óta) láttam magam előtt a regényem utolsó jelenetét. Egy reggel, ébredezés közben jött az ötlet (vagy infó?), és olyan egyértelmű volt, hogy ez lesz a legvége, mintha mindig is tudtam volna, emlékszem, még gondoltam is, magamban bólogatva, hogy: Hát persze! Pedig azt még nem tudtam, hogy mik fognak történni, sőt, nem is sejtettem. De az utolsó kép tiszta volt. Vannak írók, akik az utolsó oldalaik – vagy épp az utolsó fejezet – megírásával kezdik a regényüket. Véleményem szerint azért, mert ezzel az élménnyel szereznek támpontot arról, hogy mégis mi fog majd előtte történni, hiszen arról előre még nem biztos, hogy van fogalmuk. Tudtam erről a módszerről, de nem alkalmaztam, annak ellenére, hogy évekig olvastam úgy könyveket, hogy először mindig az utolsó 3-4 olvastam el, mert tudni akartam, hogy ki a gyilkos. (Nyilván a bűnügyi könyveknél.) Nem ezt a hátulról elkezdős módszert alkalmaztam tehát, mert mint ahogy már írtam, a kiindulási pillanatot láttam tisztán magam előtt, és sorban fejtegettem fel a szálakat. Mikor megtudtam, és meggyőződtem róla, hogy mi lesz a vége, az adott egy nagy lökést az oda tartó út megfejtéséhez,… itt folytatódik Vidi Rita cikke …

Olvass tovább

Regényírás: Úton – A főnix – szürke hétköznapok

Úton - A főnix

Az írás kemény munka. Aki mást mond, nem ült még 14 órát íróasztal és billentyűzet mögött és nem gépelte még zsibbadtra az ujjait. Hogy zajlik nálam a regényírás a hétköznapokban? Mik azok a jellegzetességek, amik valószínűleg csak rám jellemzőek és mások egészen másképp oldják meg, vagy épp körítik ezeket a dolgaikat? Hát akkor lássuk, a teljesség igénye nélkül, A főnix születésének hétköznapi körülményeit: A reggelek Vagy úgy írok, hogy azonnal a regénnyel kezdek, vagy úgy írok, hogy tudván, hogy eleve sok más dolgom is van, inkább a más dolgokkal kezdek el előbb foglalkozni, hogy azok is haladjanak előre. Jelenleg rengeteg megrendelésünk van szövegírásból, úgyhogy amikor mással foglalkozom, az azt jelenti, hogy akkor is iszonyat mennyiséget olvasok el, javítok is, és az ügyfelekkel kommunikálok, egyeztetek. Reggel, mikor kinyitom a szemem, már tudom, mit fogok csinálni a következő fél órában, az utána következő egy órában, és aztán egész délelőtt, majd egész nap. De leginkább már előző este tudom, mindig megtervezem a főbb körvonalakat még elalvás előtt. A ráhangolódás Mivel abszolút jobb agyféltekével írom a regényemet, nem kell ráhangolódás. Igazából leginkább az kell, hogy ha nem a regénnyel kezdem a napot effektíve, akkor távol tudjam tartani a fejemből is, és ne a szereplőimről… itt folytatódik Vidi Rita cikke …

Olvass tovább

Regényírás: Úton – A főnix – a kezdetek

Úton - A főnix

2019 nyarának végén, egy augusztusi napon láttam meg először magam előtt a nőt, aki ül egy autó vezető ülésében és vár. Annyira tisztán láttam magam előtt, hogy még a ruháját, az arcvonásait, de még az autót is meg tudtam figyelni. Tudtam, hogy egy nagyvárosban van éppen, és vár valakire. De kire? Ez a kép a nőről az udvaron, a nyugágyban heverészve kúszott lelki szemeim elé. Délután volt, négy óra körül, és én épp a felhők vonulását nézegettem, miután már meguntam a napozást. Nem volt túl meleg, sőt, ahogy az árnyék vonult felém, úgy kezdtem el még fázni is. Láttam közben magam előtt ezt a nőt, és azon gondolkodtam, hogy vajon kire vagy mire vár? És ahogy ott néztem a felhőket, jött egy gondolat: Írd le és megtudod. Szóval bementem a házba, még egy limonádét készítettem magamnak, és leültem írni a dolgozószobámban. Órákon át írtam. A nő egyre formálódott a szavak által, és az is, akire várt, és persze az ő közös történetük. Olyan izgatottság lett rajtam úrrá, amit már régen tapasztaltam. A szereplőim eljutottak egy pontig a történetükben, már nagyon sokat tudtam róluk, ahogy ők is egyre többet egymásról, de még mindig tele voltam kérdőjelekkel. Azt tudtam, hová mennek, de… itt folytatódik Vidi Rita cikke …

Olvass tovább