Egyik legvidámabb internetezős pillanatom az volt, amikor – jó pár évvel ezelőtt – megjelent a Gyűrűk Ura filmtrilógia folytatása, a Hobbit, és egy ismerősöm fájdalmasan feljajdulva panaszkodott a Facebook-on, hogy „Tetszik a film, de valaki magyarázza már el nekem, hogy miééééééért mennek annyit? Mindig csak mennek-mennek-mennek, nem értem ezt az egészet.”
Azóta is mosolyoghatnékom támad, ha erre gondolok, mert ahogy elképzelem az illetőt, ahogy ott ül a tévé előtt, és fancsali képet vágva komolyan azon morfondírozik, hogy mi értelme van ennek a nagy jövés-menésnek, amit a szereplők három órán keresztül művelnek a képernyőn, és a gondolatmenet végén még csak nem is jut dűlőre – ez a kép annyira vicces számomra, hogy mindig feldob, ha rágondolok.
A Főnix-ben is van jövés-menés, jelzem előre. Sőt, hát ugye az egész regénysorozat az útonlevés alapjaira építkezik, hiszen ez az összefoglaló nevük is: Úton – és ennek lesz több, különálló története, különböző helyszínekkel, eseményekkel, szereplőkkel, fordulatokkal, és járművekkel is.
Sok történet alapja a jövés-menés, és bizony nem véletlenül. Azért van ez így, mert a jövés-menés, útonlevés kettős célt szolgál: egyrészt dinamizálja a történetet. Gondoljunk csak az összes űrben játszódó sztorira: mindennek az alapja, hogy eleve oda kellett menni, és nagyon sok sci-fi folytatása az, hogy még onnan is el kell indulni, bele az ismeretlenbe.
Másrészt az utazás az szimbolikus erejű is, és ezért vonzó igazából művészek, írók és a közönség számára is. Mindannyian tudjuk, hogy egész életünkben úton vagyunk. Már a megszületésünk előtt létezik erre kifejezés: úton van a baba!
Aztán kisgyerekkorunkban az első lépéseink megtétele az az első olyan mérföldkő, ami a külvilág számára is látványos és megüzeni, hogy jó úton haladunk a fejlődésünkben.
Később is számtalan lehetőségünk adódik ilyen nagy előrelépések kihirdetésére:
- oviba ment,
- iskolába ment,
- középiskolába ment,
- egyetemre ment,
- dolgozni ment,
- férjhez ment, feleségül ment, férjül ment (ööö… ez kissé sután hangzik 😊)
- feljebb lépett a ranglétrán,
- lecsúszott (lezüllött)
- a vállalkozás útjára lépett,
- vagy épp a bűn útjára lépett,
- nyugdíjba ment,
- átkelt a túlvilágra.
Ezek csak szemelvények azokból a nagy utazásokból, amiken életünk során többnyire mindannyin részt veszünk, persze tetszőleges variációkban, egyedi kombinációkat a saját magunk számára megalkotva (persze vannak, akik számára sors alkot, és nem ők maguknak, de ez egy másik téma).
Szóval az, hogy egy történetben úton vannak a szereplők, akár vertikálisan (feljebb lépés, lecsúszás), akár horizontálisan (előre vagy hátra haladás), vagy épp egy helyben állnak, miközben elszáguld mellettük az élet, az nem azért köszön vissza sok sztoriban, mert nincs az alkotónak fantáziája, hanem pont azért, mert van fantáziája, és ebben a hétköznapi, életünkre oly’ jellemző szituációban is meg akarja keresni és találni a különlegességet.
Legalábbis szerintem így van.
Az biztos, hogy a világ halad. Ahogy ezeket a szavakat leírom – ezt a négy-ötöt –, és mire te elolvasod, már 900 méterrel odébb vagyunk, mert a föld 900 méter per secundum sebességgel forog a saját tengelye körül.
És hogy viccesre is vegyük egy kicsit a figurát: azért mennek a szereplők, mert te is mindig „mész” (értsd: forog veled a Föld), és igazából csak lépést akarnak veled tartani 😊.
A Főnix is ilyen jövős-menős történet, itt tudsz beleolvasni>>