Regényírás: Úton – A Főnix – miért hagytam félbe egy másik regényt?

Ildikó kommentjére válaszolva jutott eszembe, hogy megírom azt a sztorit is, ami a megkezdett, de elakadt, és garantáltan soha be nem fejezett regényemről szól.

Még 2013-ban elkezdtem egy regényt írni. Ugyanúgy kezdődött, mint ez: láttam egy férfit, aki magába roskadva zokog. Taknya-nyála egybefolyt, a testét rázta a sírás, és közben mindenféle gondolatok futottak át a fején.

Elkezdtem leírni a látottakat. Tudtam, hogy ki ő, és azt is, hogy miért zokog. És azt is tudtam, hogy milyen sztori van az egész mögött, sőt, olyannyira tudtam, hogy meg is történt.

Jött, abból a megfogalmazhatatlan információs térből az információcsomag, csak az volt teljesen más A Főnixhez képest, hogy egy megtörtént esemény akart átformálódni a kezeim alatt.

A zokogó férfi egy rendőrnyomozó volt, és természetesen, mint főszereplő állt, pontosabban mondva térdelt elém. Egy régi barátomról mintáztam, aki tudott is erről és örült is neki :). De volt másik főszereplőm is, a „rosszfiú”, a gyilkos, akinek egy icipicit is jobb világban sosem kellett volna gyilkosnak lennie… Mivel ez egy Magyarországon folyamatban lévő eset volt – aminek minden infómorzsájára úgy vadásztam, mint Félix macskánk a tücskökre –, ezért a sztorimat nem Magyarországra terveztem, hanem az USA-ba.

Elkezdtem írni, és fantasztikusan élveztem a rendőr szálát. Ugyanazt éreztem, mint A Főnixnél: izgalmat, mindent elsöprő lelkesedést, lendületet, örömet, fáradhatatlanságot. Nemhogy 100%, de 1000% flow.

Aztán jött a „rosszfiú” szála. Azért teszem idézőjelbe, mert bár előre is tudtam, hogy nem úgy rossz ő, ahogy egy tipikus gonoszt elképzelünk, hanem úgy rossz, ahogy mostanában sokan: majdnem, hogy önhibájukon kívül, drogok okozta pszichózis miatt. Nem mentegetni akarom, félreértés ne essék, de iszonyú megterhelő volt ez a kapcsolódás: egy gyilkos elméjében utazgatni ilyen formán, hogy nem kitalált az eset, hanem szó szerint megtörtént, erre nem voltam felkészülve.

Alakult azért ez a szál is, voltak pillanatok, amikor élveztem is, de végtelenül nyomasztott, hogy tudtam, mi lesz ebből a jóravaló, okos, jószívű gyerekből végül. És ezt az érzést nem akartam magamnak.

Közben rájöttem, hogy ha egy megtörtént tündérmese érkezett volna témául, az is túlságosan nagy felelősség lehet egy kezdő regényírónak. A megtörtént esetek ugyanis nem színezhetőek, morzsányit sem finomíthatóak, mert az erőterük az olyan, mintha sziklából lenne.

Az írók sokkal lágyabb textúrákkal dolgoznak, nem vésővel és kalapáccsal, és akik mégis megpróbálják, azokat az a vád éri, hogy a saját írói kiteljesedésük céljából nem viseltettek elég alázattal a téma és a szereplők iránt. És ez a vád jogos. Persze nagy ívű sztorik elviselhetik azt, hogy például karaktereket vonunk össze, vagy beteszünk egy nem létező karaktert, akinek a szemén keresztül sokkal jobban meg lehet mutatni az eseményeket. De néhány napos, hétköznapi ember léptékű sztorik nem alkalmasak erre, mert az tényleg az alázat teljes hiánya. Persze kivétel lehet az az eset, amikor a valódi szereplők engedélyt adnak arra, hogy megmásítsd és átformáld a sztorit. De szerintem akkor is fenyeget az a veszély, hogy a sztori formál át majd téged úgy, ahogy azt te nagyon nem akarod.

Mert a megtörtént események energiamezői, főleg, ha a sajtóban is visszhangot kaptak és nagy közfigyelemnek örvendtek, erősebbek, mint gondolnád. Uralkodnak még rajtad is. Én, mint író, szerencsére idejekorán felismertem azt, hogy nem lesz nekem az jó, ha ez a sztori uralkodik rajtam. Mert ez olyan uralkodós sztori volt. A Főnix meg nem uralkodós, hanem támogatós.

Úgyhogy először csak elakadtam, vártam, aztán megkerestem a teljes elengedés pontos okait. Végül is gyorsan meglettek:

  • Nem voltam felkészülve a téma erejére és nyomasztására. Vitt a pozitív hősöm karaktere előre, de aztán annál nagyobb volt a koppanás a másik szál betonfalán.
  • Nem volt még lezárva a történet a valóságban, tehát még forrongott is, és erre rácsatlakozni… Úgy mondom röviden, hogy nem egészséges.
  • Iszonyatos gyász lengte körül az egészet. A borzalom legmagasabb szintjei. Összetört családok, derékba tört életek, pusztulás, halál. A másik oldalon a hős-zsarum az kevés volt ezt kompenzálni.
  • A megtörténtség miatti folyamatos alázkodás nem várt kihívásokat támasztott, ráadásul ez egy három napos történet, és ez a sztori nem annyira szerette, hogy én mindenféléket meg akartam rajta másítani.

Sokáig csak eltettem. Majd amikor pár év múlva meglett az ítélet, bőgtem egy sort és akkor fogadtam el, hogy ezt sosem fogom megírni. Ugyanis még mindig tart a sztori. Még 23 évig tart, de úgy, hogy most még nem látszik, hogy ebből bármi jó kisülhet. És eközben megtanultam, hogy ha lehetséges, én olyasmiket szeretnék írni, amiket például a gyerekeim is elolvashatnak, és közben nem azt érzik, hogy mekkora szar már ez a világ, hanem azt, hogy mindig, minden pillanatban ott van a reménynek akár csak a szikrája, és onnan már jók vagyunk.

A karakteremet, a rendőrt azóta is dédelgetem azért, neki lesz még feladata. 🙂

A rendőröm egy kis sztoriját megosztottam egyébként a blog.hu.n, hogy az utókor akkor is kapjon belőle, ha nálam ő esetleg sosem kerülne többé elő:

Tom Deeplary – A Samuelson-ügy. 1. rész 

Tom Deeplary – A Samuelson-ügy 2. rész

Tanulságok regényíráshoz:

Kezdő íróknak  nem javaslom, hogy megtörtént esetekkel foglalkozzanak, főleg, ha átfogóan akarnák ezt tenni. Olyan sztorikra rá lehet csatlakozni, amik nagyívűek (éveken át tartóak, több száz vagy több ezer embert mozgattak meg aktuálisan), és csak egy kis morzsájával akarunk mi magunk foglalkozni, mert annál a sztori energiamezeje megengedi az eltéréseket, hiszen a szabad akarat érvényesülése ilyenkor és ilyen módon adott.

De ha az elejétől a végéig el akarunk mesélni valamit, akkor annál nagyon erős falakba fogunk ütközni, szinte térhajlítást kell kiviteleznünk, amihez viszont írói erő is kellene, az meg nem biztos, hogy első könyves írónál adott lesz. Ezek a nagyívű, megtörtént esetek arroganciát és végtelen magabiztosságot igényelnek az író részéről, és bizonyos esetekben az alázat teljes hiányát. Nem tudom, hogy ha mondjuk, magamat veszem alapul, leszek-e valaha ennyire arrogáns, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Mai eszemmel azt mondom, hogy nem, sosem leszek ilyen, én az írás közbeni alázatban érzem jól magam, mikor csak elmesélem az általam látottakat.

Másik fontos tanulság, hogy a félbemaradt sztorik is lehetnek értékesek, időtállóak és később a karakterek újraéledhetnek más történetekben. Ezért soha, semmit nem szabad törölni!

Vidi Rita

 

 

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.