Regényírás: Úton – A Főnix – javítás és száműzendő szavak

Miután kitettem a pontot a regény legvégére, következett az első olyan átolvasás, amikor már kifejezetten a javítás és a fejlesztés volt a cél. (Előzőleg az volt az átolvasások és visszaolvasások célja, hogy ezer százalékig nyomon maradjak.)

A sztori készen volt, a dolgok megtörténtek, a szavak elhangzottak, az utazók utazásának fontos fejezete lezárult és új útra kelnek, de már nélkülünk. Jöhetett a javítás, tökéletesítés!

Újraolvasás, most már más szemmel

Addig is rengetegszer újraolvastam már a megírt részeket, gyakorlatilag kívülről fújva az egészet, de eljött az ideje az összesimításnak – és most nem jut erre eszembe jobb szó.

Amikor egy regény bő egy évig készül – A Főnix 14 hónapig készült, bár összesen volt benne vagy 8 hónapnyi írás-szünet, és most az utolsó három hétben csakis a javítás és fejlesztés zajlott, október 17-e óta –, még a nagyon ihletett írásnál is előfordul, hogy szembetűnő különbségek vannak  a különböző időpontokban megíródott részek között. Az a tapasztalatom, hogy minél inkább húzódik szét időben az elkészülés, annál inkább előjönnek ezek a differenciák. A szöveg minőségén érződik, hogy mikor milyen minőségű volt a csatlakozás. Volt, amikor egyszerűbb mondatszerkezetek akartak születni, és volt, amikor egy mondat fél oldalas volt, visszaolvasva ugyan vitt magával, de elég könnyű volt benne elveszni is.

Ezeket valahogy közös nevezőre kell hozni. A túl hosszú mondatokat darabolni, a túlságosan puritán megfogalmazást pedig ha kell, akkor színesíteni. Az is tipikus jelenség – nálam, most magamról beszélek –, hogy mikor kifejezetten izgalmas részhez ér a sztori, akkor nem koncentrálok eleget arra, hogy mit is látunk pontosan, csak elnagyolva, az eseményekre fókuszálva írom le, és ezeket később pontosítani kell.

Szóval már az első átolvasás után jöttek a pontosító, redukáló, bővítő, színesítő javítások, árnyalatokat jelentő kiigazítások.

Írásjelek

Körülbelül a harmadik ilyen javítós nekifutásnál jutottam oda, hogy oké, jöhet most már a központozás kérdése is. Az a tapasztalatom, hogy egyszerre mindenre nem lehet figyelni: nem lehet élvezetes olvasást okozó jelzőkön egyszerre dolgozni a kötőjelekkel és gondolatjelekkel együtt. Nem lehet a mondattagolásra koncentrálni úgy, hogy közben a szókincs bővítésére is odafigyelünk. Ezért minden átolvasásnak más volt a fókusza, hol ez, hol az, hol meg amaz. Volt olyan átolvasás-javítás, amikor csakis az írásjeleket ellenőriztem, semmi mást. Persze mikor olvasom a szöveget és figyelem a vesszőket, pontokat, felkiáltó és kérdőjeleket, és közben feltűnik egy szóismétlés, akkor nyilván azt is kijavítom.

A száműzendő szavak

A központozás után, a szövegre ránézve már egészen az az érzésem volt, hogy ez már kezd valami nagyon kerek dolog lenni, amikor is feltűnt, hogy mintha kissé túlságosan sokat használnám a „miközben”és „kissé” szavakat.

Jött az az átolvasás, amikor ezek kerültek górcső alá, és néhányat, amit nem lehetett kihagyni, azt otthagytam, vagy más szóval vagy kifejezéssel helyettesítettem, de igazából azt csináltam, amit a tényirodalom könyveimnél is szoktam a „tulajdonképpen”, „nyilván” szavakkal: töröltem őket. Az összest.

Ezek a magyarázó szavak bizonytalanságot adnak a szövegnek, ami írás közben nem tűnik fel, csak utólag, mikor már eltávolodtunk a teremtés pillanatától, és a tökéletesítés van porondon.

Nehéz kitörölni olyan szavakat, amik árnyalatokat akarnak kifejezni, de a „kissé” az nem olyan szó, ami nélkül nem lehet élni.

A „miközben” szintén egy segédszó, ami azt a célt szolgálja, hogy párhuzamosan futó folyamatokat egymás után tudunk frappánsan megmutatni, de miközben ezt használjuk ;), aközben felesleges mellékzöngék jelennek meg a szimfóniában, és ez összességében sokkal zavaróbb, mint gondolná az ember.

Úgyhogy volt ilyen nap is, aminek ezt a munkacímet adtam: száműzendő szavak.

A frappánstalanítás

Nem tudom, mások hogyan vannak vele, de nekem szerintem írói hibám – bár ez remélem a végső formációba nem szivárgott át zavaróan, majd ti megmondjátok -, hogy próbálom olyan frappánsan kifejezni magam, ahogy beszélni szoktam, ahogy szóban el szoktam mesélni egy sztorit. Viszont regényben nincs ott az arckifejezésem, a hangom lejtése, és ugyanazok a szavak élőben viccesek lehetnek, de leírva semmi nem jön át a viccességből, vagy például a cinizmusból. Így volt olyan nap is, amikor kifejezetten ezekre gyúrtam, hogy az, ami erőltetetten frappáns akar lenni, az csak akkor legyen benne, amikor annak tényleg célja van, és az mindenképp a beszélő szájából eredjen, ne az enyémből.

Álmomban…

Valamikor, a második hét után jött egy olyan nap, amikor azt terveztem, hogy jó, ma elkészül a végleges tartalom. Tipikus cliffhanger-szituációba futottam bele: életemben nem tévedtem még ekkorát ;).

A helyzet az, hogy holnap küldöm a nyomdába a kéziratot, és ha belenéznék, még most is tudnék rajta igazgatni. Már nagyon keveset, már csak néhány szót, és igen, volt ma, hogy megtettem, módosítottam, de visszatöröltem… Készen van. Teljes. Ez is egy hétnyi munka volt még pluszban, de az csak egy szép álom volt még bő egy héttel ezelőtt, hogy már tényleg csak a legutolsó simítások következnek.

E-könyv olvasós kivitel

Ha mindig ugyanazon a felületen nézed a szöveget, akkor a habituálódás folyamata által gyorsan eljutsz oda, hogy már semmilyen hibát nem veszel észre: sem fogalmazási hibát, sem helyesírási hibát, sem elütést, sem hiányzó írásjeleket.

Így aztán jött a jól bevált, e-könyv olvasós kivitelben történő olvasás. Ez úgy néz ki, hogy a kéziratot átkonvertálom az e-könyv olvasóm által olvasható formátumba, rámásolom az olvasóra, és ott olvasom. Azonnal kitűnnek a hibák, bakik, bénaságok, durva hiányosságok. (Például több helyen is hiányzott a pont a mondat végén… ááááhhh…)

Múlt szombat: pdf kivitel

Ugyanezt a célt szolgálja, hogy előjöjjenek még a bénaságok, ha pdf-be konvertálom, és egy böngészőben olvasom a szöveget.

Mivel ezt az olvasási formát ritkán használom, a hibák az arcomba ordítottak, de a fogalmazási hibák is. Bár az volt a fejemben, hogy csak néhány szót írok át az után, de igazság szerint elég jelentős átírásokat eszközöltem, valahogy másképp gördültek a szavak. Tanulságos két nap volt ez is.

Ami soha nem változott

A majdnem három hetes javítás során három dolog nem változott semmiben sem: a sztori, az események és a párbeszédek. Csak fogalmazási hibák lettek átírva párbeszédekben, és hosszabb monológoknál képekkel illusztráltam a mondanivalót. Nem igazi képekkel, líraiakkal. Arra gondolj itt, hogy le volt írva a beszéd, de közben én is közelebb hajoltam, és megnéztem: mennyire is volt kitágulva a pupillája? Jaaa, ennyire, akkor ezt írjuk bele, mert ez lényeges. Amikor leírtam a teljes történetet, volt, hogy elsiklottam ilyen részletek fölött, ezekre jobban rákoncentráltam, de egyébként minden mondanivaló maradt ugyanaz.

Egy logikai bukfenc

Tegnap este elalvás előtt is a A Főnixet olvastam persze, és körülbelül a hatvannyolcadik átolvasásra vettem észre, hogy van benne egy olyan konkrét rákérdezés valamire a 66. oldalon, amiről a kérdező igazából csak később szerez majd hivatalos információt. Tehát nem kérdezhetne rá mellékesen, mert még nem tud róla. (Illetve tud, de ezt a másik még nem tudhatja… :D) Ezt csak most vettem észre, tegnap este.

És volt még egy olyan zavar az erőben, hogy összekevertem két órát egy jelenetben, és ez is csak pár napja jutott eszembe, hogy nézzük csak vissza az órák jelenlétét az egyes helyzetekben, és lám, az egyiknél pont rosszul mondtam. Ezek olyan szituációk voltak így íróként, hogy itt vihogtam, mint akit rajtakaptak egy huncutságon :). Egyébként vannak benne huncutságok is, de ezekről majd máskor mesélek.

Dióhéjban ennyi a javítások 19 napjának rövid története.

Holnap nyomdába megy. Nincs több javítás, módosítás, most már ez lesz a végső változat, ahogyan most van. Reggel azért még korán kelek és beleolvasgatok. 🙂

 

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.