Regényírás: Úton – A főnix – a kezdetek

2019 nyarának végén, egy augusztusi napon láttam meg először magam előtt a nőt, aki ül egy autó vezető ülésében és vár. Annyira tisztán láttam magam előtt, hogy még a ruháját, az arcvonásait, de még az autót is meg tudtam figyelni. Tudtam, hogy egy nagyvárosban van éppen, és vár valakire.

De kire?

Ez a kép a nőről az udvaron, a nyugágyban heverészve kúszott lelki szemeim elé. Délután volt, négy óra körül, és én épp a felhők vonulását nézegettem, miután már meguntam a napozást. Nem volt túl meleg, sőt, ahogy az árnyék vonult felém, úgy kezdtem el még fázni is. Láttam közben magam előtt ezt a nőt, és azon gondolkodtam, hogy vajon kire vagy mire vár? És ahogy ott néztem a felhőket, jött egy gondolat: Írd le és megtudod.

Szóval bementem a házba, még egy limonádét készítettem magamnak, és leültem írni a dolgozószobámban. Órákon át írtam. A nő egyre formálódott a szavak által, és az is, akire várt, és persze az ő közös történetük.

Olyan izgatottság lett rajtam úrrá, amit már régen tapasztaltam. A szereplőim eljutottak egy pontig a történetükben, már nagyon sokat tudtam róluk, ahogy ők is egyre többet egymásról, de még mindig tele voltam kérdőjelekkel. Azt tudtam, hová mennek, de hogy milyen utazás vár rájuk, arról csak ötleteim lehettek. Addig írtam aznap, hogy végül alig bírtam már mozgatni az ujjaimat, és késő éjszaka már gyakorlatilag minden karaktert kétszer ütöttem félre és kétszer töröltem vissza, mire lebírtam még írni néhány értelmes szót. Úgyhogy aznapra abbahagytam.

Másnap csak velük foglalkoztam, és onnantól kezdve minden nap elővettem és alakítottam a sztorijukat, legalább néhány órán át.

A szereplőim szájából olyan dolgok hangzottak el, amikről garantáltan nem volt tudomásom, és olyan fordulatokat dobtak be, amikre én sem voltam felkészülve. Néhányszor úgy meglepődtem, hogy felálltam és járkáltam, hogy „ez most komoly?”

Minden nap úgy vártam a folytatást, hogy írhassak, mint ahogyan a kedvenc sorozataink következő epizódjait várjuk egy-egy cliffhanger-es epizódbefejezés után.

Aztán eljutottam oda a sztoriban, hogy konkrétan ellenálltam annak, ahova fordulni akart a történet. A legtöbb író mondani akar valamit a történetével afféle mögöttes, mély rétegekbe leszivárgó módon is, de az én szereplőim története kezdett túlságosan egyértelművé és olyan értelemben hétköznapivá válni a szememben, amit én nem akartam.

Ennek az lett a következménye, hogy 5 hónapig hozzájuk sem nyúltam.

Ott álltak egy helyben és vártak, hogy megmutathassák, hová fognak eljutni és hogyan, de azt nyilvánvalóan nem engedték, hogy én beleszóljak a döntéseikbe.

Egyik éjjel álmomban hallottam egy hangot, amiről tudtam, hogy a történetük egy lényeges momentuma, és ezt jelnek is tekintettem, hogy vigyem tovább őket oda, ahová elindultak. De akkoriban pont nem volt lehetőségem úgy beléjük mélyedni, ahogy megérdemelték volna, úgyhogy pár hét érlelés következett, aminek során a kialakulóban lévő koncepció-üzenet masszívan tartotta magát, tehát a hang, amit hallottam, az a napok-hetek eltelésével egyre inkább körbeépítette magát részletekkel a fejemben. Aztán már csak le kellett írni. Vártam az ehhez adódó kedvező alkalomra.

Aztán olyasmi történt, ami mindenki rémálma. Anyukám beteg lett, rohamosan romlott az állapota és szeptember elején meghalt. Nem azért írom le és teszem ezt közzé, hogy bárki sajnáljon, hanem azért, mert a halála utáni napokban és hetekben jöttem rá arra, hogy nyíltan kell beszélnem ezekről a saját fájdalmaimról ahhoz, hogy kiteljesedhessen akár az ő élete is. Mert ott, ahol ő átkelt, itt a fizikai világban valami végérvényesen megszakadt, de sokkal erősebbé vált a szellemi és lelki síkon, és ez visszahat a fizikai létezésre is. Ma már tudom, hogy a regényemmel eddig kellett várnom. Néha, az írásmentes hónapok során gondoltam arra, hogy talán írói válságban vagyok, de mindig ott volt a válasz, hogy nem, most várunk. De nem tudtam, hogy mire vagy kire.

Ahogyan az egyik szereplőm is várt, és elfedte a fájdalmait, úgy vártam én is, és közben megéltem a fájdalmaimat, és élem most is.

Valami felgyűlt, felsűrűsödött bennem, és néhány héttel ezelőtt bátortalanul újra megnyitottam a regényem fájlját és visszaolvastam az elejétől. Sokszor jár úgy az ember íróként, hogy elteszi egy-egy nagy lendülettel megkezdett írását, és hónapokkal vagy évekkel később elővéve az már nem szólítja meg. Megszakad a kapcsolat azzal a szférával, ahonnan a történet elindult, és úgy már nem lehet később folytatni. Kicsit féltem ettől, hogy így járok majd ezzel a sztorival. De nem így lett. A regény és benne a szereplők is vártak rám, hogy megérjek a feladatra és megérkeztem újra, újult erővel, és érettebben, tapasztaltabban.

Nem álltam többé ellen a kialakuló iránynak, nem akartam megmondani a szereplőimnek, hogy mit érezzenek, mit mondjanak, én csak hallgatom és figyelem őket továbbra is, a beavatkozás leghalványabb indíttatása nélkül.

Így a több hónapnyi megszakítás, szünet és várakozás után most nagyon begyorsultak az események. Mindig itt vannak velem és mondják, amit szeretnének, álmomban pedig mutatják (pedig az ilyen álmaimra alig emlékszem, szóval ez nem a legjobb módszer nálam :)). Tényleg csak írnom kell, mindenféle gondolkodás nélkül, mert zúdul le az infó.

Közben minden mással foglalkozni érdekes módon nem teher, hanem külön öröm. Ilyenkor az a legjobb az egészben, hogy két világban élsz íróként, és a két világod között szoros kapocs van. Ahhoz, hogy mindkét világban teljes értékű lehess, pokolian hatékonynak kell lenni, és ez olyan készségeket fejleszt, amikről nem is álmodtál.

Persze már értem azt is, hogy bizonyos írók miért betegszenek bele az írásba. Egyszerre skizofrén és egyszerre többszörös teljesség. Így nagyon könnyű megélni a teljességet, de előfordulhat az is, hogy mindkét párhuzamos világban egyszerre jelentkeznek anomáliák, problémák, kihívások. Ez ilyenkor dupla megsemmisülés is lehet.

Mindezeket felismerni, és ha a bőrünkön meg nem is tapasztalni például az árnyoldalait, de végigszemlélni és tudatában lenni, elképesztő erőt jelent. Már annak, aki képes ezt az erőt befogadni.

A napok unalmasan telhetnek egymás után, szinte percre pontosan azonos forgatókönyvekkel, mégis új világ és új életek épülnek az írói kéz alatt, és életre is kelnek, megvalósulnak, megtörténnek.

Teremtek, miközben igazából csak dokumentálok.

Soha, egyetlen történet sem formált az életemen annyit, mint ez. Soha, egyetlen történet sem formált annyit a világomon, mint ez, amit írok. Pedig iszonyatosan sok könyvet és történetet olvastam, sőt, már írtam is.

Közben még valami fontos történt: teljesen elvesztettem az érdeklődésemet az iránt, hogy hogyan fog tetszeni az olvasóknak. Pontosabban nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan fog tetszeni, mit fognak leszűrni, megtanulni, megtagadni belőle, de igazából nem érdekel. Mert nem én találom ki, hanem én csak megörökítem. A megörökítés minősége az én alkotásom, de én igazából csak egy dokumentarista vagyok, aki az eszmei térből lehozott egy információt és közreadja.

Mindez bizonyos szempontból jelenthetné persze azt is, hogy nem vállalom a felelősséget a benne lévő munkám végeredményéért, pedig de. Vállalom a tálalásért, a szavakért, a részletekért, vagy a kiszámított felületességért, de nem vállalom a felelősséget a szereplőim döntéseiért. Próbáltam ezt is, de akkor megálltak és várták, hogy ráébredjek, őket nem én írom, hanem én csak megörökítem őket.

Hát itt vagyunk most, így együtt.

Kitűztem a könyv megjelenésének 2020. december 1-jét, ami a nyomtatott verzió megjelenését is jelenti. Nem nagyon szeretek ilyen fix dátumokkal dolgozni, mert ezek túl sok energiát képesek elvonni, és nyilván nem lesz katasztrófa, ha csak egy héttel később jön ki a nyomdából a könyv. De ez is lényeges fázisa annak, hogy a szellemi térből átkerüljön valami a fizikaiba.

Izgulok. Már hat saját és két szerkesztett könyvet adtam ki, de egyik sem fogható élményben ehhez.

Szinte minden könyvemnél megkönnyebbülés és egy jelentős mérföldkő volt kitenni az utolsó pontot az utolsó mondat végére, de ennél már most tudom, hogy ez a könyv csak egy első lépcsőfok igazából, és bármilyen írásjel is lesz a végén, a szellemi térben már vár egy hasonló gondolatvilágú, hasonló mondanivalójú történet a maga szereplőivel, hogy őket is megörökítsem.

Hát, azt hiszem, elég izgalmas évek lesznek előttem 🙂

Köszi, hogy elolvastad! (Amúgy nem érdekel ;))

Rita

2 Comments

  1. Reisz Ildikó

    Szeretném, ha ez a komment is abból a térből jönne, ahonnan a könyved inspirálódott, igy könnyebben elmondhatnám, mit érzek. Mostanában egyre jobban nyomaszt a tudat, hogy alkotni kéne, de nem érem el azt a felhőt, amiből le kéne csapolni ami kikivánkozik. Elég kocsmai ez a hasonlat. Magasabb szférákról nem is illene igy beszélni, de rajtam keresztül csak igy nyilvánul meg. Nem nőttem még fel a feladathoz. Neked viszont gratulálok! Nem irigyellek (vagy hazudok még magamnak is), megerősitettél abban,hogy igenis felhők között kell keresgéljük, egyszer majd egymásra talál a két csatorna és akkor már megállithatatlan hullámokban képes a két világ egyesülni. Ez egyelőre nálam csak elmélet és érzés a szűlőszoba ajtajában.
    Alig várom ezt a könyvedet. Sok ilyet még!!!

    • Ildikó, köszönöm szépen!
      Már az, hogy keresed és nyitott vagy valamiféle forrásra, az más szerintem az előszobája az egésznek. Rengeteg írónak fogalma sincs arról, hogyan is működik ez, és sosem tapasztalják meg ezt az érzést, vagy igyekeznek nem foglalkozni vele, amikor megtapasztalják, és azt hiszik, ez belőlük jön. Hát nem: rajtuk keresztül jön.
      Te ismered a jobb agyféltekés kreatív írás módszeremet, azt ha használod, biztosan létrejön valamiféle csatorna, de rutin kell ahhoz, hogy ez spontán menjen, és hogy a jó, megfelelő csatornát találd meg. Lehet, hogy vannak olyan dolgok, amiket először ki kellene írnod magadból, csak magadnak, mert ezek akadályoznak a megfelelő kapcsolat létrejöttében. (A kiírás történhet akár vázlatszerűen is, de minél érzékletesebben fogalmazod meg magadnak is, annál hatékonyabb. Írd papírra ami bánt és utána égesd el :)).
      Utána próbálkozz megint írni. Egyszer csak menni fog, és nem évek múlva, hanem napok múlva. Majd érzed, hogy mi az, ami valóban teljes egészében át akar folyni rajtad. Nekem sem ez az első regényem, a legelsőt félbehagytam, majd el is mesélem, hogy miért, mert az is egy tanulságos utazás volt.
      Hajrá Ildikó, csak csináld!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük