Tavaly jelent meg egy cikkünk itt a Hősnőkön azzal a címmel, hogy „Tiszteld az időseket, de ki tiszteli a fiatalokat?”. Olyan nagy visszhangot nem kapott, mint amennyire fontos téma ez manapság, bár tegyük hozzá, hogy akkoriban már éppen mindent kezdett eluralni a korona-félelem. (2020. március 06-án jelent meg a cikk.)
Aztán jöttek, amik jöttek. A tudjuk mik…
A gyerekeket elszigetelték egymástól, szülők-nagyszülők vállt-vállnak vetve küzdöttek, hogy tanuljanak a gyerkőcök, legyen felügyeletük, kapjanak rendesen enni, és még szórakozzanak is, meg egymással is tarthassák a kapcsolatot a kisebb-nagyobb gyerekközösségek. Persze ez nem mindenkinél valósult meg. Láttunk olyan sztorikat, hogy a nagyszülők több, mint egy évig csak ablakon keresztül láthatták az unokáikat, messziről integetve egymásnak, de az is gyakori, hogy másfél éve nem volt találkozás a generációk között, mert valamelyik kiscsapat másik országban él, vagy az ország másik felében…
Tavaly nyáron jött a lazulás, a vírushelyzetben is enyhülés következett, és a családok elmehettek nyaralni, üdülni, nagyihoz, kirándulni, táborba, vagy épp vissza dolgozni. Az addigi csendes, kihalt utcák helyett végre újra gyerekzsivaj szűrődött innen-onnan. De nemcsak a szép és jó tért vissza. Hanem a most már feltűnően rossz is…
Ha valaha azt hitte volna valaki, hogy visszatérünk az úgymond normális életbe, akkor szeretném megmutatni annak a normális életnek egy olyan szeletét, ami korábban annyira fel sem tűnt, de az ember valahogy jobban odafigyel olyasmire is, amik fölött automatikusan szemet hunyt azelőtt. Most viszont már nehezen akaródzik elfordulni, vagy elütni egy viccel, mert ha EZ a normális, akkor baromi gyorsan tennünk kell ellene, és új normákat kell kialakítani. Remek időszak ez erre. De ne szaladjunk előre.
Ezek a mai gyerekek…
Kezdeném a tavaly nyárral: kislányommal a fürdőmegnyitások első napjaiban elmentünk csobbani Hévízre. Összesen volt vagy 25 ember az egész komplexum területén, a nap kellemesen sütött, de nem volt még kánikula, sőt. Inkább hűvös volt az idő, mint meleg. Mintha az idő is arra várt volna, hogy megnyugtatóan eltűnjön a vírus…
A lányom medencéhez szokott, így eléggé meglepődött, mikor kiderült, hogy egy nagy tóban kell fürödni, ehhez kell még ráadásul egy úszógumi is, mert a tó alapból több, mint két méter mély, és halacskák is előfordulnak – ez kifejezetten öröm volt számára – ráadásul a tó egy részen 38 méteres. Tud úszni, de szereti, ha talaj van a lába alatt.
Én már benn voltam a vízben, és hagytam, hogy a gyerek a maga tempójában szoktassa magát az új élményhez, így ő egyre lejjebb üldögélt a vízbe vezető lépcsőn. Várt egy kicsit, majd beljebb jött. Megint várt, megint beljebb jött. Még vagy három lépcsőfok volt hátra, és akkor történt meg az, ami szemet szúrt, és őszintén szólva szíven is ütött: idős nők egy csoportja hangosan méltatlankodva, egymásnak feltűnően hangosan odaszólva, hogy „Jaaaj, vigyázzatok, mert itt ül a lépcsőn egy gyerek”, (a gyerek szót nyomatékosan kiemelve, nehogy tévedés essék, hogy itt valami messze nem megfelelő dolog van), vonultak be a lányom mellett a vízbe, cseppet sem vigyázva arra, hogy esetleg ne fröcsköljék le, ne lökjék meg, vagy ne tolják odébb, ahogy ott próbált lebegni. Szeretném kiemelni: két felnőtt is elfér egymás mellett a lépcsőn, egy 8 éves kislány nyilván odébb tologatni való akadályt képezett… Én nem szóltam az érkező hölgyekhez semmit, csak én is hangosan mondtam Lucának, hogy „Maradj ott nyugodtan kicsikém!”, merthogy megijedt a nagy jövés-menéstől, és én meg baromira nem szeretem, ha a gyerekem vízben ijedezik… Az egyik idős nőre nyomatékosan rá is néztem, hogy ha szeretne valamit, akkor mondja nyugodtan, de erre nem került sor.
Aztán le is horgonyoztak ott a lépcső körül, ott kapaszkodtak-lebegtek-pancsikáltak, miközben csevegtek egymással, jó hangosan, hogy nehogy elkerülje a figyelmemet esetleg a mondanivaló. Míg Luca beért a vízbe és biztonsággal tudott benne fürdőzni, volt lehetőségem végighallgatni az idős hölgyek nyilvános és hangos beszélgetését. Bár ne hallottam volna!
- Az volt az alap kiindulás, hogy az összes idős hölgy gyereke rosszul neveli ugyanazon idős hölgy unokáját. Ha menyecske volt a képben, akkor borzalmas volt a helyzet, ha az adott hölgynek a lánya volt a delikvens, akkor enyhébb volt a probléma. Tudom, ez viccek táptalaja ez a szitu, és ha nem hallom a saját fülemmel, el se hittem volna, hogy ez tényleg létezik. De ez még semmi.
- Másik alap volt, hogy ezek a mai kicsik biztosan semmirevalók lesznek, mert csak a számítógép, meg a tablet érdekli őket, de az, hogy kimenjenek a szabadba, na azt már nem! Nem érdekli őket a futkorászás, a kirándulás, a tóban pancsolás, még a WC-re is tablettel járnak.
- Harmadik alapvetés, amiben egyetértettek ezek az asszonyok – egyébként öten voltak –, hogy úgy egyébként kibírhatatlanok a mai gyerekek, mert nyafognak, nyígnak, és ha el akarnak érni valamit, hát túsztárgyaló kell hozzájuk, mert kidumálják még a gyereket is az anyja hasából.
- Figyelemzavarosak ezek a mai kölykök: hiába tartanak nekik szentbeszédet például a nagyszülők, azok a kis piszkok a fülük botját sem mozdítják rá. Bezzeg a sorozatokat napokig tudják nézni!
- Nem lehet velük beszélgetni! Megkérdezi a nagyi, hogy mi volt az oviban-iskolában, és a gyerek rángatja a vállát, hát ez borzalom! „Majd adtam volna az anyjának egy taslit, ha így vonaglik előttem, mint ő!” És ezt szoros, ötös-egyetértésben mondták körbe-körbe. Azt nem tudtam meg, hogy kinek hogyan hívják az unokáját, mert valahogy a neveiket nem akarták kimondani, csak gyereként, mai gyerekkekként, kölykökként, unokaként emlegették őket.
Szerencsére ennél a résznél Luca már ott úszkált körülöttem, úgyhogy húztunk is el onnan, jó messzire. Már tavaly akartam erről írni – hiszen ez tavaly június elején történt – de aztán elengedtem a fénybe. Gondoltam: nem kell nekem ilyenekkel foglalkoznom, szerencsére ritkán találkozom ilyen koncentráltan hasonlókkal, amúgy is elmúlt, fedje homály. Én levontam belőle a magam számára a következtetéseket: nem szeretnék ilyen nagymama lenni, még véletlenül sem, hogy ennyire lesajnálóan, lemondóan, „Áhh, már veszett ügy az egész” kicsengéssel beszéljek az unokáimról.
Azt is megfogadtam, hogy felelevenítem az orosz tudásomat, mert a tó egy másik részén egy orosz nő akarta odébb tolni mellőlem a gyereket a vízben. A „ne csináld ezt!” így van oroszul: Не делайте этого! (De a NO-t egyébként mindenki érti, meg azt is, ha felemelt mutatóujjal meg vannak fenyegetve.)
Már el is felejtettem az egészet, amikoris megint történt valami. Idén. Tegnapi napon. Így kezdődött:
Strand, 40 fok árnyékban, pusztító hőség, a fák alatt kisebb-nagyobb csoportokban családok, párok, idősek, fiatalok pihengetnek, gyerekek visonganak a vízben. Balaton, nyár, lángos és vízillat elegyét hozza a szél, de a forró fűillat is jelentős. Minden szippantással új illat, ami valahogy mindig jellegzetesen balatoni. Ez maga a csoda.
Végignézel a terepen és úgy érzed: sosem tudsz betelni ezzel a csodálatos látvánnyal, a víz ringatózásával, meg az egész atmoszférájával, hogy ide örülni járnak az emberek. Nincs baj, nincs betegség, nincs járvány, csak az van, hogy mindenki igyekszik jól érezni magát, és ez sikerül is! Hát kell ennél több? Van, akiknek kell…
Megérkezett egy nagy csapat gyerek, valamikor 14:30 körül, valamilyen tábor tagjai. 12-13 évesek, volt velük néhány – később számoltam, három – tanár is. A gyerekek izgatottak voltak, talán nemcsak a hőségtől, hanem az örömtől is kipirultak. Sokan érkeztek, ránézésre 25-30-an biztos, de inkább többen, egy busznyi gyerek. Kettes sorban jöttek-mentek, odafigyeltek a nevelői utasításokra, közben a lányok vihogtak, a fiúk fiúskodtak, tudod, ahogy az már szokásos. Valahogy olyan megnyugtatóan mozgalmas, élettel teli volt ez a kép, annyira jó volt látni őket. Lecuccoltak a parthoz közel egy félárnyékos helyre, de már mentek is be a vízbe csapatostul, örültek, nevettek, boldogok voltak.
Nem tudom, ki hogyan van vele, de annyira érezni, mikor boldog gyerekek vannak körülöttünk nagy számban, az annyira, nem is tudom, hogyan mondjam… energikus! Majdnem annyira felemelő érzés, mint mikor egy magyar csapat gólt lő egy EB-n vagy egy Világligán, csak nem annyira intenzíven kirobbanó, hanem lassabban épül ki és tartósabban marad. Öröm. Boldogság. Vidámság. Amikre mindannyian vágyunk. Ez hat át mindent ezen a helyen és ezeken a napokon. Ránézel egy vízben viduló gyerek arcára, és nem tudsz nem örülni vele együtt, meg az ő boldogságának.
Eltelt 8-10 perc ebben az örömittas állapotban, amikor is azt vettem észre, hogy az egyik tanáruk (a férfi) aggodalmasan elkezdett fel-alá járkálni a parton és kereste a csapata néhány tagját. Meg is látott 4-5 gyereket egy kupacban. Így szólt hozzájuk:
– Gyertek segíteni légy szíves, el kell vinnünk a cuccainkat máshová, segítsetek cipekedni!
És akkor ők hatan (egy férfi tanár, a többiek öten 13 éves gyerekek) nekifogtak és a kb. egy busznyi gyerek dolgait elhurcolták 25 méterrel távolabb, egy kevésbé szembetűnő, parttól messzebb lévő, félreesőbb helyre. Nem pancsoltak, nem buliztak, csak rámoltak ők hatan. Mezítláb járkáltak a sétány letérkövezett részén, ami konkrétan égeti a talpat, van vagy 60 fok forró. De ők fel se szisszentek, csak cipekedtek. Néha leejtettek ezt-azt, olyankor hátraszóltak, hogy „Légyszi, valaki szedje fel ezt utánam”, mert lehajolni érte nem tudtak, mert mint a málhás szamarak, úgy meg voltak pakolva.
A tanár cipekedés közben figyelt, koordinált, a gyerekek meg pörögtek, mint a búgócsiga, a 40 fokban. Ekkor előkerült az egyik tanárnő, aki a nagy csapat gyerek egyharmadát felügyelte külön.
– Mi történt? – kérdezte a kollégáját. És akkor kiderült számomra is, hogy mi volt ez a nagy sürgés-forgás, mert pont a két táborhely közti helyen napoztam, így fültanúja lehettem a párbeszédnek:
– Ahogy jöttem ki a vízből az egyik idős nő elkezdett nekem magyarázni, hogy menjünk el onnan, mert őt zavarják a gyerekek. Akkor nem szólt, amikor lecuccoltunk, csak miután már mindenki ezer felé szaladt. Ha nem jövök ki a vízből, nem is tudom, hogy tette volna szóvá, hogy ott vagyunk – dohogott.
– És valóban zavarták őket a gyerekek? – nézett oda a kérdéses helyre a tanárnő, ahonnan éppen az elcuccolás zajlott, azt figyelve, hogy vajon kiről-kikről is lehet szó.
– Dehogy, mind a vízben voltak.
– De hát akkor miért és hogyan zavarták őket? – képedt el a tanárnő.
– Egyszerűen nem is értem… A babahordozós család, akinek a kisbabája ott aludt, azokat nem zavartuk, de az öregasszonyokat igen… Próbáltam elmagyarázni nekik, de csak mondták a magukért, így inkább eljövünk onnan.
És láthatóan felháborodva, csalódottan jött és ment a korábbi és újabb táborhelyük között, és még szedegette össze a fél pár papucsokat, kalapokat, táskákat, miközben most már mindenki őket nézte, aki épp nem a vízben hűsölt.
Jött arra a harmadik tanár (ő is tanárnő) is, aki úgy tűnt, már informálva lett közben az eseményekről, és besegített, hogy minden meglegyen. Hallottam, ahogy még a férfi méltatlankodott a kolléganőjének, elhaladtukban:
– Azt nem értem, hogy miért nem bírják elviselni a gyerekeket… És akkor még ráfogja, hogy a járványhelyzetre való tekintettel… Eszem megáll…
– Járványhelyzet, na szép… Mégis milyen járvány helyzet? Miről beszél ez???
Többet nem hallottam, csak azt láttam, hogy külön figyelniük kellett, hogy a vízből kisebb-nagyobb csapatokban inni és egyéb más szükségleteiket kielégíteni kijövő gyerekek el legyenek igazítva és megtalálják az új táborhelyüket.
Kell-e ezzel nekem foglalkoznom?
Mikor elcsendesültek a dolgok, bennem akkor kezdtek el felhorgadni az indulatok. Mondjuk ott, a 40 fokban nem volt nehéz érzelmileg is felhevült állapotba kerülni, úgyhogy mentem is befelé a vízbe, hátha kiúszom magamból a látottakat-hallottakat. De nem sikerült. Próbáltam meggyőzni magamat, hogy ez nem az én dolgom, és ha egyetlen gyerekről, egy családról, meg a szomszédos nyugágyról velük zsörtölődő idős nőről lett volna szó, nyilván nem is lett volna a dolgom ezzel foglalkozni.
De itt társadalmi szintű események zajlottak, aminek én fizikailag pont a közepén voltam, a két végpont közötti mértani középen. Mindig elgondolkodom a tapasztalásaimon, hogy vajon miből mit kell megtanulnom, és mindig tanulok is – illetve igyekszem –, de amikor félig-meddig kívülálló, vagy épp csak szemlélő az ember, akkor az az alap dilemma, hogy egyáltalán érinti-e ez őt. Kell-e nekem ezzel foglalkoznom?
A cseppet sem hűs habokban úszkálás közben megértettem, hogy amit ilyen formán látunk, ami nemcsak egy pillanatnyi bevillanás, és ami ott zajlik szó szerint a fejünk fölött, az végül is velünk is történik.
Nemrég mondtam éppen a nagylányomnak, hogy én nem az a fajta vagyok, hogy ha látok-tapasztalok valami felháborítót például, akkor odamegyek és eligazítom az illetőt. Nem. Én író vagyok. Ha látok-tapasztalok valami felháborítót, akkor némi esszenciálás után megírom, következtetéseket próbálok levonni, és hosszú távú hatást viszek az akár pillanatnyi eseményekbe is. (Ezért nem FB-on írom meg, mert ott minden a pillanatba van zárva, pont fordított hatást ér el, mint mondjuk egy blog, vagy egy cikk valahol.)
Maga a sztori nem a felháborító mivoltja miatt érdekes, meg azért, mert én ott voltam és a fejem felett lóbálták a hátizsákokat 😊, hanem azért, mert ami megtörténik kicsiben, az megtörténik nagyban is. És fordítva. Szerintem nekünk nőknek kiemelten fontos feladatunk ilyenekkel IS foglalkozni. Megbeszélni, átgondolni, következtetésekre jutni, esetleg még vitatkozni is ezekről. Ezért szántam erre az írásra nagyobb lélegzetet a szokásos cikk formátumnál, hogy egyrészt mélységében megmutassam az én nézőpontomat és állásfoglalásomat, másrészt ezzel adok táptalajt az eltérő vélemények szintén átfogó megnyilvánulásához. Ha csak kinyilvánítok, kinyilatkoztatok, akkor azzal nehéz vitatkozni. De ha kifejtek, akkor már sok-sok téma felmerülhet, amikről érdemes és KELL is beszélgetni. És akkor jöjjön a nagy kérdés:
Hová lett a gyerekek iránti tisztelet?
Nem vagyunk egyformák. Van, hogy engem is zavar például a strandon, ha egy gyerek másfél órán keresztül bömböl mellettem, a szülei meg röhögnek, és erőltetik be a vízbe, vagy épp ki a vízből. De akkor sem a gyerek zavar, hanem a szülei. Ma is volt egy nő a közelben, fennhangon hordta el minden tutyimutyi kis szarógalambnak a saját 8 éves fiát (igen, annyira hangosan óbégatott össze-vissza a nő, hogy még ezt is megtudtam, hogy a gyerek 8 éves), mert az ódzkodott bemenni a Balatonba. Van ilyen, hogy odamondanám a nőnek, hogy „Figyelj, kicsit hangosabban, mert Balatonakarattyán, nem hallották kristálytisztán, hogy hogyan viselkedsz!” – de az ember nem szól, mert nem szólunk bele mások családi életébe, csak elrakjuk magunknak ezeket tanulságul, vagy nem is tudom miért, de megtartjuk ezeket. (Nekem konkrétan beégnek az agyamba ilyen momentumok, van, aki meg oda se figyel.)
De ez társadalmi jelenség, hogy baromira nincs már türelem a gyerekek felé. Ezek a gyerekek, akikkel ez a tegnapi élményem volt, nem voltak hangosak, feltűnőek, kibírhatatlanok vagy zavaróak, pedig sokan voltak. A három tanár profin terelgette őket, egymásra is odafigyeltek a gyerekek, szóval kifejezetten cukik voltak, sőt tiszteletre méltóak a szervezettségükkel és a visszafogottságukkal. Táborozó kamaszok, akiknek egy sima évben is csomó minden nyomja már a vállát, lévén, hogy iszonyatosan sokat tudnak a világról, sokkal többet, mint gondolnánk, csak épp a megküzdési stratégiákat nem tudják még, de az elmúlt másfél év az valami pokoli lehetett számukra.
Igen, mindenki számára pokoli lehetett az elmúlt időszak, de felnőttként, tudatos emberként, milliónyi tapasztalással a hátunk mögött dönthetünk úgy, hogy túllépünk, előre nézünk, mindenből tanulunk.
De a gyerekeknek még nem biztos, hogy ilyen rutinjaik vannak mentálisan, hogy megpróbálják magukat a saját hajuknál fogva kihúzni a vízből! Éppen súlyos sebeket kaptak a pandémia miatt, a szakemberek azt sem tudják, mi mindennel kell még megküzdeni a következő években, még csak puhatolóznak, hogy milyen generációs problémákat okoz a félelem, a bezártság, a meg nem értettség, úgyhogy hagyjuk már felnőttként, hogy nekünk rossz! Bármikor lehet jó! Csak hozzáállás kérdése. De egy 13 éves, akinek a frontális lebenye még most kezd igazán fejlődni, nem lehet tekintettel az égvilágon mindenkire! Nekünk kell tekintettel lennünk rájuk.
És akkor a nyár első táborában, az első pancsolós napon – nem voltak lebarnulva, mindegyik kis hófehérke volt 😊 – rögtön az első pár öregasszony(sic!) már a LÉTEZÉSÜKBE köt bele.
Hogy miért OTT VANNAK…
Ez bármennyire is durván hangzik, ez mások létezésének a megkérdőjelezése. Mi következik még ez után? Csak kérdezem…
És amikor nincs épeszű érv, hogy miért maradjanak távol TŐLÜK ezek a gyerekek, akkor bedobják a járványhelyzetre vonatkozó dumát, hogy legyenek arra tekintettel…
Na, akkor szerintem ideje tisztáznunk néhány dolgot!
1.) Aki nem tiszteli a gyerekekben a másik embert, az ne menjen közösségbe, olyan helyre, ahol vannak mások is, és feltételezhetően lesznek olyanok is, akiket ő egyáltalán nem tisztel, vagyis gyerekek. A közös együttélés alapja szerintem többek között a tisztelet. Aki erre nem képes, vélhetően nincs keresnivalója közösségekben, vagy olyan helyeken, ahol más emberek is vannak.
2.) Ha valakit mindenféle dolgok irracionális módon idegesítenek, zavarnak, az meditáljon rendszeresen, vagy szedjen hangyát, vagy találjon ki valamit magának de sürgősen, hogy ne másoknak kelljen azért vigyázzba állniuk, mert ő nem bír a saját problémáival!
3.) Aki csak becsmérlően tud szólni a gyerekekről – kisebbekről-nagyobbakról –, netalántán még az is a szájára kívánkozna, flegma, lesajnáló éllel a hangjában, hogy „hát nem tudom, mi lesz ezekből a mai fiatalokból” az szégyellje magát! Tartsa meg a véleményét olyan platformokra, ahol ezekre kíváncsiak! – ha vannak ilyenek egyáltalán, csak remélni tudom, hogy nincsenek. Ne legyen fültanúja ennek egy anya és egy apa, de egy nevelő sem, és főleg ne hallja ezt egyetlen gyerek sem! Szólásszabadság van igen, elmondhatja bárki a véleményét, de az alapvető tisztelet azt is jelenti, hogy hallgatni arany. (A szólásszabadság egyébként közéleti dolgokra vonatkozik, én is most azt gyakorlom.)
4.) A gyerekek tiszteletet érdemelnek és őszinte szeretetet is. Azok, akik nem tisztelik vagy szeretik a gyerekeket – mondjuk akár csak messziről –, azok a fajunkat veszélyeztetik. Basszus ez ennyire egyszerű. Nem kell imádni más kölykét! De ahogy nem kötünk bele a nagydarab, kigyúrt, szakállas, napszemüveges rendőrökbe, úgy nem kötünk bele a nálunk gyengébbekbe sem, SŐT! A gyerekeket óvjuk-védjük, a nagydarab kigyúrt rendőrök meg védenek bennünket. Mindenkinek van valamilyen dolga egy társadalomban, de a nagy modernségben mintha ezt pont nők kezdenék elfelejteni? (Érdemes benézni egy-egy női segítő csoportba a Facebook-on, mondjuk anyukák közé…) Hát ideje lenne már kollektíve észhez térni!
5.) Aki fél a járványtól, maradjon otthon! Minden felnőtt magáért felelős. Aki fél, féljen otthon bátran, és ne várja el másoktól, hogy legyenek tekintettel az ő félelmeire. Elhiszem, hogy nehéz felfogni, hogy kinek mi a felelőssége, de ha kell, elmondjuk még párszor! Magadért te felelsz. De a gyerekekért társadalmi felelősségünk is van, közösen, és most már priorizálni kell a problémákat. A járványhelyzet jelen pillanatban megszűnt. Aki erre hivatkozik, mert fél fertőzéstől, bármitől, ne menjen emberek közé, mert emberek között félelmetes dolgok is lehetnek, például gyerekek! (Irónia OFF)
6.) Akit zavarnak a boldog, elégedett gyerekek maga körül, az nézzen szembe önmagával és tegye fel a kérdést: Milyen ember vagyok én egyáltalán? Hátha kap valami választ, ami remélhetőleg előremutatóbb, mint amit jelenleg művel.
7.) Aki 60-70 éves korában sem érti még, hogy a generációk között szakadékok hasadnak a világ elképesztően gyors fejlődése által, az valamit baromira elmulasztott észrevenni az elmúlt 40-50 évében… Jó reggelt! Alap, hogy a régebbi generációk értetlenkednek az új generációk életvitele és szokásai, sőt, jövőképe láttán, de a másik iránti tiszteletet ez nem befolyásolhatja, főleg, mikor a saját húsunkról-vérünkről van szó. Sajnos egy-egy félmondat, amit egy gyerek feje fölött becsmérlően vagy lekicsinylően mondunk, olyan pusztító hatással bírhat számára a későbbiekben, amiket sokszor csak terápiával lehet helyrehozni. Ez BŰN! Ezt felelős ember nem követi el, akkor sem, ha már egy szót sem ért a körülötte lévő világból.
Az állatvilágban az idősek támogatják a fiatalabbakat, a felnőttek védik a kicsinyeket, akár az életük árán is. Mert a fiatalok a JÖVŐ. Mi a jelen vagyunk. Az idősek is a jelen. De azok, akik nem tisztelik a fiatalokat, nem tisztelik a gyerekeket, azok evolúció elleni bűnt követnek el, a saját fajuk ellen. Értem én, hogy egyszerűbb állatvédelemben, meg bolygóvédelemben gondolkodni, meg műanyag szívószálakat utálni kalákában, de közben nem szabad elfelejteni, hogy a legfontosabb faj mi vagyunk itt a Földön a magunk számára: az emberek. Mi meg tudjuk érteni, hogy minden faj fontos, de közben nem cselekedhetünk a saját fajunk ellen úgy, hogy privilégiumokat követelünk magunknak például a korunk által! Ez itt Európa. Még mindig.
Ez az evolúció elleni cselekedet az ember esetében fakadhat tudatlanságból, rossz mintákból, hülye csoportdinamikából, másoknak való megfelelési kényszerből, vagy épp valamilyen befolyásoltságból (sörike a napon az nagyot üt ám!). De mi emberek vagyunk az egyedüli lények a Földön, akik tudatosan dönthetnek a jövő érdekében. Amikor az történik, hogy az idősek szapulják a fiatalokat, lesajnálóan, lenézően, önnön fensőbbrendűségüket kidomborítva beszélnek velük/róluk, akkor a jövőt nézik le ezek az emberek.
Új feladatok
Emlékszem, a nagymamám is folyton aggódott, hogy mi lesz belőlünk, unokáiból. Nem azért, mert ne bízott volna bennünk, a képességeinkben, hanem azért, mert olyan változásban volt a világ, amiben ő nem talált biztos kapaszkodókat. Aggódott. De soha nem beszélt lesajnálóan, becsmérlően, lekicsinylően, hogy mi semmire nem fogjuk vinni. Épp ellenkezőleg! Örült mindennek, amit elértünk, vagy jutott nekünk, és sajnos már nem láthatta, hogy dédunokái is csodálatos felnőttek lettek, csodálatos ükunokákkal folytatva a sort.
Nekem is van unokám. Egy csoda. Nem tudom, mi lesz majd belőle, és nem tudom, hogy mire felnő, milyen világ lesz. Elképzeléseim vannak, de soha, senki nem tudhatja, mi lesz 20 év múlva pontosan, vagy, hogy mi NEM lesz. De azt tudom, hogy az én unokám bármire képes lesz, bármit képes lesz elérni, mert egy fantasztikus, talpraesett, szorgalmas gyerek. Ezt már a pár hetes babákon lehet látni. És nemcsak én unokám ilyen, hanem mindegyik gyerek.
Ők már másra születtek, egy automatizált, gépesített, elképesztően gyors világban kell helytállniuk. Van, aki szeret a szabadban lenni, de nem véletlenül vannak rákattanva a gyerekek a digitális kütyükre: ők már konkrétan erre születtek. Nem ebbe. ERRE! Mi csak csodálhatjuk az ilyen irányú képességeiket, és tanulhatunk tőlük, mert a világ már annyira gyors, hogy ha nem tartunk vele lépést, akkor végletesen lemaradunk. Reménykedhetünk, hogy könnyű, boldog életük lesz a mostani kicsiknek. De lesajnálni? Úristen!
Ezt a tendenciát szerintem nem hagyhatjuk, és olyanoknak kell ezek ellen felszólalniuk, akik átlátják ezeket a dolgokat. Nyilván nem mindenki látja ezt át, és nem is mindenki feladata ilyesmivel foglalkozni. De, akit foglalkoztatnak ezek a kérdések, azoknak igen. És bátran! Nem kell nyíltan konfrontálódni. De ilyeneken kell gondolkodni. Mert a gondolatok fognak majd hatni a cselekvésre.
A világunk még lesz teljesen normális a pandémia után is, majdnem, mint régen volt. De az egy új normális lesz, sőt, egy új normálisnak KELL lennie, mert a járvánnyal lehetőséget kaptunk ezt IS átgondolni és átszervezni.
Az alap, hogy tiszteljük a gyerekeket. Aki ezt nem érti, nyilván nem is jutott idáig az olvasásban sem. Tiszteljük az időseket. Azzal is, hogy tévedéseikre felhívjuk a figyelmüket.
És tiszteljük magunkat is annyira, hogy előre vivő dolgokról gondolkodunk, és észrevesszük, ha dolgunk van…
Rita
