Regényírás: Úton – A Főnix – a regényírás átka?

Múlt csütörtökön múlt egy hete, hogy nyomdába küldtem A Főnix-et, és három napja, pénteken kaptam a hírt, hogy most, a hét elején  a nyomda már ki is tudja szállítani a kész példányokat.

Hát ez is eljött, méghozzá milyen gyorsan! Napok múlva kezemben tarthatom az én drágaságomat, és a szombati webináriumon meg is fogom majd mutatni az azon résztvevőknek, főleg, hogy a friss adatokat is ez szolgáltatja, például a magánkiadással kapcsolatos költségekről szóló, ott elhangzó részekhez.

Talán még emlékszel, meséltem, hogy nagyon rossz érzés volt kitenni a pontot a regény végére. Hasonlóan fura, de jóval lendületesebb élmény volt az a sodrás, amikor még utoljára belenéztem a nyomdába küldés előtt, hogy vajon van-e még benne hiba, tudnék-e még rajta módosítani, és effélék. Nem találtam ilyeneket, szóval egyszerre megnyugodva és kétségek között küldtem el a fájlokat. (Ez volt november 5-én.)

Még azon a hétvégén elkezdtem írni az új regényemet. Érted… meg sem jelent még az első, még annak az áramlásnak a hatásain sem vagyok túl, de már belekezdek egy újba… De igazából nincs itt ellentmondás, más összefüggés van: egyrészt annyira jött a két új szereplő, hogy állandóan felváltva láttam őket magam előtt a régiekkel. Ha biztos nyugalommal gazdagított örömre volt szükségem, akkor A Főnix szereplőire gondoltam. Ha izgalmas és új élményekre, akkor meg A Ragadozó szereplőire (ez lesz a második regényem címe: Úton – A Ragadozó). Másrészt láttam lelki szemeim előtt, ahogy A Főnix szereplői távolodnak tőlem, és közelednek helyettük mások, egyre részletesebb formát öltve, egyre közelebb engedve engem a gondolataikhoz és a sztorijukhoz.

Úgyhogy belefogtam a második kötetbe, és visszatért az az erőkoncentráció, amit annyira élveztem A Főnix formálódása közben. De éreztem azt is, hogy ez az új koncentráció viszont viszi az erőt A Főnixtől. Úgyhogy egy kellemes pillanatban megálltam, persze tudatosan, hogy „Oké, most vezessük be A Főnixet, adjuk meg neki azt, amit megérdemel, juttassuk el minél több olvasóhoz, aztán jöhet az új utazás”.

Csakhogy meg kellett róla bizonyosodnom, hogy írás nélkül nem olyan az életem, mint amit szeretek. Pontosítok: regényírás nélkül nem olyan az életem. Sok minden más hiányát persze sokkal jobban megszenvedném, a családom, szeretteim és néhány barátom nélkül mit sem érne az egész. De a regényírás az i-n a pont, és nagyon fontos pont az. Vele is teljes minden.

Úgyhogy most ezt találtam ki magamnak jutalomul: ha elvégzek valami olyasmit, amihez nem úgy van kedvem, mint a regényíráshoz, akkor jutalomként utána írom a regényt. Amatőr és dedós módszernek tűnhet, mégis csodálatosan működik. Más csokit eszik, vagy épp bort iszik jutalmul, vagy befal egy hatalmas steak-et, én meg írom a regényemet. (Ez utóbbi egyébként fogyaszt is :)).

Egyik nap rájöttem, hogy egy felületes szemlélő ezt függőségnek is tekinthetné. Regényírás-függőség. De ez inkább olyan, mint az öröm, a boldogság, a szeretet: ha abból túl sok jut, senki sem kezd el aggódni, hogy „Hellóbelló, ez már kicsit sok lesz, nem? Ne hagyd, hogy a boldogság uralja az életed!”

Most már a nyolcadik könyvemet és második regényemet írom úgy, hogy jelen pillanatban még az első regényt is csak négy ember olvasta. Azt hiszem, ezt hívják teljes bizonyosságnak, kegyelmi állapotnak, hitnek, belső békének, kapcsolódásnak.

A következő 50 évre azt tervezem, hogy soha ne múljon el napom az ezen az úton való utazás nélkül.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.