Regényírás: Úton – A Főnix – milyen érzés befejezni egy regényt?

Nagyon hosszú ideje (eleve nem túl hosszú ideje írtam, szóval ez relatív, de akkor mondjuk úgy, hogy nyár eleje óta) láttam magam előtt a regényem utolsó jelenetét. Egy reggel, ébredezés közben jött az ötlet (vagy infó?), és olyan egyértelmű volt, hogy ez lesz a legvége, mintha mindig is tudtam volna, emlékszem, még gondoltam is, magamban bólogatva, hogy: Hát persze! Pedig azt még nem tudtam, hogy mik fognak történni, sőt, nem is sejtettem. De az utolsó kép tiszta volt.

Vannak írók, akik az utolsó oldalaik – vagy épp az utolsó fejezet – megírásával kezdik a regényüket. Véleményem szerint azért, mert ezzel az élménnyel szereznek támpontot arról, hogy mégis mi fog majd előtte történni, hiszen arról előre még nem biztos, hogy van fogalmuk. Tudtam erről a módszerről, de nem alkalmaztam, annak ellenére, hogy évekig olvastam úgy könyveket, hogy először mindig az utolsó 3-4 olvastam el, mert tudni akartam, hogy ki a gyilkos. (Nyilván a bűnügyi könyveknél.)

Nem ezt a hátulról elkezdős módszert alkalmaztam tehát, mert mint ahogy már írtam, a kiindulási pillanatot láttam tisztán magam előtt, és sorban fejtegettem fel a szálakat. Mikor megtudtam, és meggyőződtem róla, hogy mi lesz a vége, az adott egy nagy lökést az oda tartó út megfejtéséhez, de néha a megfejtés is homályba veszett napokra. Tehát a végkifejlet megléte húzott előre magával, de néha az utat elállták kisebb-nagyobb akadályhegyek, amiket meg kellett másznom.

Tegnap éjjel, valamikor 23:30 körül tettem ki az utolsó szó után az utolsó pontot. És akkor olyasmi történt, amire nem voltam felkészülve: sírtam. Na, nem nagyon, de a szomorúság által meglegyintve. Pedig nemhogy nem szomorú a vége, hanem örömteli. Kitettem a pontot, és éreztem, hogy lezárul a csatorna. Sőt, már előtte való éjjel éreztem – akkor konkrét szomorúságot –, enyhe kedvetlenséget, és annak ellenére, hogy szinte hajnalban aludtam el, szintén hajnalban keltem is. Egész nap írtam, tudva, hogy aznap a végére fogok érni akkor is, ha közben próbálom a figyelmemet még akár elterelni is. Éjjel értem a végére, ami egyszerre volt felszabadulós öröm, a célba való beérés pillanata, a célvonal átszakítása, de közben annak a tudata is, velük itt van a vége. Még úgy is, hogy én tudom, mi történik velük a továbbiakban, de a regénynek valahol, egy jól kitalált ponton muszáj véget érnie.

Nem volt jó érzés. Régen, ha befejeztem egy könyvet, mindent elárasztó megkönnyebbülés, és a következő feladat izgalma öntöttek el. Jöhet a nyomtatás, terjesztés, olvasókhoz eljuttatás, visszajelzésekben való fürdőzés!

Most volt olyan kósza gondolatom, hogy megtartom az egészet magamnak. De persze abban a szemvillanásban tudtam, hogy nem azért született, és ha ezzel a gondolattal kezdtem volna írni, meg sem született volna.

Lezárult, vége van, leáll. Az áramlásnak az a minősége is zárult, amiben részem volt. Már értem, miért lesznek írók drog, alkohol, vagy egyéb más függők, miért keresik ezt az érzést pótszerekben: mert ez hiányzik ám, piszkosul, már abban a percben, ahogy megszűnik. Nekem szerencsére van kapcsolódási módszerem és bőséges lehetőségem is, ahogy majd erre néhány eszközt talán a regényben is megtalálhat a kedves olvasó :). (Ráadásul eddig életem legerősebb bódító itala, sőt szere, az maximum a bor volt, és bizton állíthatom, hogy az alkohol baromira nem ad olyan érzést egy pillanatra sem, amit a regényírás igen.)

Előző könyveim után sosem éreztem, hogy úúúú, de írnék még, hanem azt éreztem, hogy ha még akár egy SMS-t is meg kell írnom, nem lesz utána őszinte a mosolyom. De most azt érzem, hogy lendületből tudnám folytatni a történetet, csak éppen a következő már nem róluk fog szólni, hanem másokról… És arra kell a figyelem majd, meg az energia, meg hát ugye konkrétan most arra, hogy ez a regény megjelenjen és eljusson lehetőleg azért minél többekhez.

Ma már újra átolvastam, javítottam, fejlesztettem picit, de megint itt vagyok a végén, és megint lúdbőrzök az utolsó bekezdéseknél és megint bőgök az utolsó sornál. Sőt, a leginkább ott, hogy:

(Egyelőre) Vége

Ez olyan basszus, mint egy sírfelirat a 286. oldal végén. Pedig közben ígéret is.

Nem érzek büszkeséget. Nem érzek izgatottságot most, hogy jaj, mit fogtok szólni. Nem érzem azt, hogy ez az egész egy nagy eredmény lenne. Minden ilyesmi, ami annak idején könyvek írása közben megvolt érzésként, az most nincs, és nagyon más dolgok vannak helyette.

Mintha magamban felneveltem volna és megszültem volna egy gyereket, és most örökbe adnám, de van még pár napom babusgatni. Őrült hasonlat, mégis talán ez áll hozzá a legközelebb.

Nos, ilyenek járnak a fejemben ma. Egyébként közben jó érzés is, nincs bánat, tényleges szomorúság vagy ilyesmi, de a pontot kitenni egy ilyen könyv végére nemcsak egy pillanat, hanem jóval hosszabb belső folyamat. És annak nagyon örülök, hogy elkezdtem ezeket a momentumokat is megosztani, mert ezek is elreppennek majd, ahogy gördülnek át az életen az új és újabb tapasztalások.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük