Regényírás – Úton – A Főnix: De mééééééért mennek annyit?
Egyik legvidámabb internetezős pillanatom az volt, amikor – jó pár évvel ezelőtt – megjelent a Gyűrűk Ura filmtrilógia folytatása, a Hobbit, és egy ismerősöm fájdalmasan feljajdulva panaszkodott a Facebook-on, hogy „Tetszik a film, de valaki magyarázza már el nekem, hogy miééééééért mennek annyit? Mindig csak mennek-mennek-mennek, nem értem ezt az egészet.” Azóta is mosolyoghatnékom támad, ha erre gondolok, mert ahogy elképzelem az illetőt, ahogy ott ül a tévé előtt, és fancsali képet vágva komolyan azon morfondírozik, hogy mi értelme van ennek a nagy jövés-menésnek, amit a szereplők három órán keresztül művelnek a képernyőn, és a gondolatmenet végén még csak nem is jut dűlőre – ez a kép annyira vicces számomra, hogy mindig feldob, ha rágondolok. A Főnix-ben is van jövés-menés, jelzem előre. Sőt, hát ugye az egész regénysorozat az útonlevés alapjaira építkezik, hiszen ez az összefoglaló nevük is: Úton – és ennek lesz több, különálló története, különböző helyszínekkel, eseményekkel, szereplőkkel, fordulatokkal, és járművekkel is. Sok történet alapja a jövés-menés, és bizony nem véletlenül. Azért van ez így, mert a jövés-menés, útonlevés kettős célt szolgál: egyrészt dinamizálja a történetet. Gondoljunk csak az összes űrben játszódó sztorira: mindennek az alapja, hogy eleve oda kellett menni, és nagyon sok sci-fi folytatása az, hogy… itt folytatódik Vidi Rita cikke …
