Emlékszel még arra, hogy mi akartál lenni gyerekkorodban? Emlékszel még arra, hogyan tervezgetted az életedet akkor, amikor már felfogtad, hogy felnőttként a saját magad ura leszel, és senki nem mondja már meg, hogy este sipirc fogat mosni és irány lefeküdni?
Emlékszel még arra, hogy milyen titkos vágyakat dédelgettél a felnőttkori életeddel kapcsolatban?
Én még emlékszem. Állatok megmentője akartam lenni pár éven keresztül, így minden kóbor macskát hazahurcibáltam, azt is, amelyik nem is akart velem jönni.
Aztán régész akartam lenni, és spaklival, meg ecsetekkel rohangáltam egész nyáron, és az utca porában játszottam el, hogy éppen ásatáson vagyok.
Aztán újságíró akartam lenni, és csak írtam, írtam, írtam.
Majd az ügyvédkedés vonzott, hogy megvédjem az ártatlanokat, de ezt már nagyon gyorsan felváltotta az anyaság iránti vágy, és ez utóbbi volt az, amit végül tényleg sikeresen meg is valósítottam, és abban szerencsében volt részem, hogy már fiatalon anyuka lehettem. (Aztán abban is szerencsém volt, hogy érett és még érettebb fejjel is anyuka lehettem még :)).
Nem hiszek abban, hogy azok számítanak sikeresnek, akik már három évesen eltökéltek magukban valamit, végül megvalósítják, és életük végéig azzal foglalkoznak. Talán ilyesmi már nem is létezik, és lehet, hogy soha nem is létezett. Kevés az olyan tudatos gyermek, akik végül 80 éven keresztül csak és kizárólag egy valamivel akar foglalkozni.
Bármire is vágyunk gyerekkorunkban, a pszichológusok szerint az a legfontosabb, hogy vágyjunk!
Hogy legyenek ötleteink arról, hogy mit is akarunk majd kezdeni magunkkal, hogyan akarunk élni, hogyan fognak telni a napjaink, és hogyan nem…
Van egy nagyon kedvenc sorozatom, javaslom megtekintésre, az a címe, hogy Az ifjú pápa. Kissé szürreális és formabontó, de pont ezért viszi át nagyon hatásosan a mondanivalót. Ebben a sorozatban hangzik el többször is az a gondolat, hogy:
„egyetlen gyerek sem vágyott háborúzni”.
Soha egyetlen gyerek sem tervezte azt, hogy háborúban haljon meg.
Soha egyetlen gyerek sem vágyott arra, hogy háborúban kelljen élnie, hogy háború elől kelljen menekülnie, de egy gyerek sem vágyott arra sem, hogy háborút robbantson ki.
Vajon mikor bolondul meg az ember – és mitől? – annyira, hogy gyilkolni kezd a békéért?
Mert a gyermeki énünkben ez nincs meg, ott csak szép és jó van.
Mikor váltja fel a gyermeki ártatlanságot a gyilkolászás és öldöklés vágya?
Sok regény, novella, vers, esszé, film és sorozat keresi erre a választ, és nálam sincs itt a bölcsek köve, meg szerintem nálad sincs.
De bármikor is történik meg ez a váltás az emberi felnövekvés során, valamikor akkor zajlik ez le, amikor úgymond felnőve elengedjük a világmegváltó terveinket, és behódolunk mások akaratának.
Akkor hajtunk fejet a háborúk, uszítások és gyűlölködés előtt, amikor lemondunk arról, hogy régészek, rendőrök, újságírók, ügyvédek, orvosok, állatokat és világot megmentők legyünk.
De ebből van kiút!
Ha egyszer már tűrtük, hogy a világ ránk kényszerítse a mocsokságát, az nem jelenti azt, hogy életünk végéig tűrni fogjuk némán és tétlenül.
Van lehetőség felébredni a rémálomból, van lehetőség nemet mondani arra, hogy mások irányítsák az életünk minden percét, és befolyásolják még a gondolatainkat is.
A vállalkozás elindítása, a vállalkozó szellemünk felébresztése egy kitörés a béklyóból. A legtöbb vállalkozó nem azért kezd vállalkozni, mert milliárdokra vágyik, hanem azért, mert nem tűri tovább a rabigát, jelentsen ez bármit is számára.
Számomra például a rabsággal egyenértékű volt az a törvényszerűség, hogy alkalmazottként nap mint nap olyan emberekkel kellett akár napi 12-13 órát is eltöltenem, akikkel nem akartam volna egy percet sem!
Cserében alig láttam a kislányomat. Az, hogy megmondták, mit kell csinálni, és volt, hogy gyakorlatilag
tisztelegnem kellett a főnököm előtt, és engedélyt kellett kérnem arra, hogy elmehessek WC-re, azok már csak apróságok voltak, amik inkább a dacos énemet ébresztették fel, de az, hogy nem válogathattam meg, hogy kikkel vagyok éppen aktuálisan, az mindennél borzalmasabb érzés volt.
És hidd el, azok számára sem volt előremutató a helyzet, akikre azt rótta a sors, hogy velem kellett tölteni az idejüket…
Bennem két nagyon erős vágy munkált, amikor vállalkozni kezdtem:
1.) A gyerekeimmel és a családommal akarok lenni egyfolytában és mindig, és nem másokkal.
2.) Olyan elfoglaltságot szeretnék, amiben a játékos és a vezetői énem is megmutatkozhat egyszerre. Ha kell, hadd legyek én a főnök, de ha éppen nem kell, akkor hadd fogjam fel stratégiai játékként!
A pénz csak ajándék ebben a folyamatban :), nem maga a cél.
Bár gyerekkoromban voltak olyan elképzeléseim, hogy majd mikkel akarok foglalkozni – az írás például 100%-osan teljesült végül –, de leginkább az dominál a gyerekkori vágyaimra visszanézve, hogy hogyan akartam tölteni
a napjaimat, hogy milyen életstílust szeretnék.
És azt gondolom, hogy ezek az apróságok tesznek nap mint nap boldoggá, hogy ha akarok, egész nap úgy tölthetem az időmet, ahogy gyerekkoromban elterveztem: játszva, alkotva, filmeket nézve, olvasva, kádban heverészve,
utazgatva, tanulva, tanítva.
Mindenkinek másak az igényei, de mindenki megérdemli, hogy olyan élete legyen, amilyenre még ártatlan gyermekként vágyott.
Nem mondhatom meg, hogyan élj, de azt megmondhatom, hogy bármi is van a fejedben, azt el tudod érni!
Ez segít az elérésben: A Boldogság Útja online tanfolyam>>
Szeretettel,
Rita
