Csütörtök – 2013. március 14-e – reggel óta folyamatosan követve az itthoni, rendkívüli hóhelyzettel kapcsolatos eseményeket, figyelve a híradásokat, olvasva a véleményvezér blogok cikkeit és az azokhoz fűzött olvasói hozzászólásokat, legalább nyolcszor beszéltem le magamat arról, hogy megírjam én is a magam mondanivalóját. (Ez az ide-oda billegés a döntésben még fontos lesz a későbbiekben.) Már nyolcszor kezdtem el megfogalmazni a gondolkodásmód szempontjából magát a katasztrofális helyzetet – autósok ezrei akadtak el tizenhuszon órákra olyan magasan frekventált úton, mint az M1 -, és a körülötte kialakult hisztérikus kommunikációs katyvaszt. És nyolcszor meg is nyugtattam magam afelől, hogy ennek nem most van itt az ideje. Illetve nem ez most a legfontosabb megközelítés. Illetve, hogy inkább mégsem avatkoznék bele.

Számtalan érvem volt nem írni. De aztán meggondoltam magam. Meggondolni magunkat, egy előző döntésünket felülírva teljesen másképp cselekedni az egyik legnagyobb kihívás az életben. De szó szerint életet menthet, ahogyan ezt a hóban rekedtek majdnem azonos, mégis különbözőképpen kifutó tapasztalatai is mutatták.

Mindenkinek és senkinek

Azzal a nagyon fontos megállapítással kezdeném, hogy mindenkinek igaza van, aki megfogalmazta véleményét, hangot adott tapasztalatainak, és senkinek sincs igaza.

Az igazság az annyira szubjektív dolog, hogy lényegében nem is létezik. Az én igazságom a te számodra hazugság. A te igazságod az én számomra nem igaz.

Mindenkinek van egy egyéni, nagyon szubjektív világlátási és helyzetértékelési alapberendezkedése, amire millió dolog hat életünk minden percében, és ezt csupán azért tartom nagyon fontosnak kihangsúlyozni az elején, hogy tudd: ha az igazság oldaláról közelítjük meg, akkor senkinek nincs joga számon kérni mások döntésének helytelenségét. Mert csak szubjektív igazság van, egyetemes nincs.

Az összes, témában megszólaló, óriási látogatottságú blogon azok, akik a rossz időjárást figyelembe véve, vagy alapvetően más indokokból NEM indultak el – például mert hó ide vagy oda, egyáltalán nem is akartak menni sehova -, ekézik a hozzászólásokban azokat, akik nem vették figyelembe a döntésük meghozatalánál a hóhelyzetet.

A hóban ragadtak vehemenciájuk és habitusuk függvényében ekézik azokat, akik beszólnak nekik, hogy miért indultak el; aztán azokat is szapulják, akik nem segítettek úgy és akkor, ahogy és amikor elvárható lett volna, és már minden kommunikáció úgy zajlik ezeken az oldalakon, mintha mindenki baromi okos lenne, csak mások lennének hülyék.

A hülyék mindig mások

Hülyék azok, akik nem tájékozódtak egész héten a csütörtöki-pénteki időjárásról. Hülyék azok, akik elindultak ilyen időben. Hülyék azok, akik a hóban rekedtek. Hülyék azok, akik nem szabadultak ki 10 órán belül, csak 23 órán túl. Hülyék azok, akik a karosszékből kényelmesen internetezve osztják az észt másoknak. Hülyék azok, akik nem adtak megfelelő felvilágosítást. Hülyék azok, akik nem zárták le az autópálya felhajtókat. Hülyék azok, akik nem vágták át időben a szalagkorlátot az M1-esen, hogy vissza lehessen menekülni a másik irányba. Hülye a katasztrófavédelem, hülye a rendőrség, hülye a belügyminiszter, hülye minden alkalmazottja. Hülyék persze azok is, akik úgy mentek segíteni bajba jutott honfitársaiknak, hogy még egy palack víz sem volt náluk, hát mégis hogy képzelik???

Ha jól belegondolunk, akkor azt a szomorú tényállást kell megállapítanunk, hogy nálunk mindenki hülye. Én is, te is, mindenki.

Oké, nyugodjunk meg!
Ha sikerül mindenkit hülyének kikiáltanunk, akkor az van, hogy senki nem hülye. Ha sikerül mindenkinek igazat adnunk, akkor az van, hogy senkinek nincs igaza.

Kivéve…

Az sajnos megkerülhetetlen, hogy azok, akik azért kapják a fizetésüket, hogy mások életét, biztonságát a DÖNTÉSEIKKEL befolyásolják, és a pozíciójuk elfoglalásával felvállalták ezt a felelősséget, azok egy pillanatra sem lehetnek hülyék. És azt sem mondhatják, hogy mások a hülyék. Illetve mondhatják, de nem a sajtónak, meg nem nagy nyilvánosság előtt, mert az a cinizmus netovábbja.

Ha belügyminiszter vagyok, és egy személyben vagyok felelős minden belföldi történésért, akkor én vagyok a felelős, senki más nem lehet az. Ez is egy gondolkodásmódbeli alapvetés.

Annak idején, mikor minőségbiztosítósként az volt a dolgom, hogy ne menjen ki hibás termék a vevőhöz, és mégis kiment, akkor természetesen én voltam az elsőszámú hülye, és elsősorban csak magamat ekézhettem. Az más történet, hogy utána megtettem mindent azért, hogy hasonló ne forduljon elő a JÖVŐBEN. Tanultam a múltból, ezt felhasználtam a jövő érdekében. De nem úgy csináltam, hogy lehülyéztem másokat, hanem kiiktattam a rendszerből minden hibaforrást, és ha emberek is voltak a pakliban – mindig vannak emberek a pakliban -, akkor a legnagyobb varázslatot mindig a dicséret és a jutalmazás érte el. Ha azt akartam, hogy valaki ne csináljon hülyeséget, akkor dicsértem, jutalmaztam. Nem hülyéztem! (Próbáltam kezdő koromban ezt a módszert is, körülbelül olyan helyzetet teremtett, csak kicsiben, mint a mostani fennforgás.)

Akkor beszéljünk most egy kicsit a döntési mechanizmusokról.

Inci és Finci útra kelnek

Tételezzük fel, hogy csütörtök reggel van, és el kellene indulni autóval. Vegyük Incit és Fincit, akiknek halaszthatatlan dolguk akad, amit csak autóval tudnak megközelíteni.

Inci nem ül be az autóba, és nem indul el, mert a hozzá eljutó időjárásról szóló információk alapján úgy dönt, hogy nem és kész. De az is lehet, hogy nem is olyan fontos elindulnia. Sőt, az is lehet, hogy kinézve az ablakon látja, hogy mennyire reménytelen az időjárás.

Van jelentősége annak, hogy Inci miért nem ül be végül az autóba, de alapesetben ezek a döntés meghozatala után már nem számítanak. Az életünkben döntések millióit hozzuk meg, és nagyon ritkán fordul elő az, hogy újra végig kell gondolnunk, miért is döntöttünk úgy, ahogy, milyen okok és indokok voltak a háttérben.

A döntés meghozatalának pillanata nagyon fontos. Ezt úgy kell elképzelni, mintha egy kétágú létra tetején egyensúlyoznánk, és az lenne a feladatunk, hogy döntsük el, melyik irányba indulunk el lefelé. Egyszerre két irányba ugyanis nem lehet. Egyszerűen döntenünk kell, hogy bal kéz felé, vagy jobb kéz felé vezet-e az utunk lefelé. A két irány egyformán könnyű és nehéz. (Az életben ez persze nem így van, a két – vagy több – irány sosem egyforma nehézségű, és ezek a nehézségek szinte sosem láthatóak előre.)

Amint elindulunk lefelé – tehát meghozzuk a döntést -, megkönnyebbülést érzünk. Annál intenzívebb a megkönnyebbülés érzés, minél több időt töltöttünk el a létra tetején. Ha keveset, akkor kisebb a nyomás engedése, ha sokat, akkor nagyobb.

Minél több időt töltünk a létra tetején egyensúlyozva, annál jobban belefáradunk ebbe a billegésbe annál inkább vágyunk már valamelyik irányba lefelé, és minél tovább húzzuk az időt, annál jobb érzés lesz pont azon az oldalon lefelé menni, amerre végül is elindulunk.

Ha egy döntést nehezen hozunk meg – például lemondás valamiről, amit már elterveztünk, jelesül az utazás csütörtökön -, de végül meghozzuk, akkor utána az agyunk megjutalmaz. Hormonok szabadulnak fel, amelyek jó érzéssel töltenek el, és azt is ajándékként éljük meg, hogy már csak haladni kell az úton, és nem kell mindenféle szempontokat figyelembe venni, nem kell agyalni, egyszerűen nem kell dönteni.

A döntéshelyzet fárasztó, kimerítő. A magam fajta kényelmes emberek például ezért is szeretnek iszonyatosan gyorsan dönteni. Nálam nem ritka, hogy pénzt dobok fel, ha két dolog közül kell választani.

Inci tehát úgy dönt, hogy marad, nem megy sehova. Szépen visszacsinál mindent, ha kell, elintéz egy-két telefont, megír egy-két emailt, és otthon marad a jó meleg lakásban, és keres magának az utazás helyett valami más elfoglaltságot.

De hagyjuk Incit egy rövid időre magára, és nézzük, hogy mi a helyzet Fincivel.

Finci úgy dönt, hogy elindul. Az indokai kísértetiesen hasonlítanak Inci indokaihoz: az ő időjárásról birtokolt információi, az ő tapasztalatai alapján elindul az autóval, és kész.

Ebben a pillanatban még senki nem tudhatja, hogy Inci, vagy Finci döntése volt-e a helyes.

És ez nagyon fontos  momentum: utólag ugyanis baromi könnyű okosnak lenni.

Inci és Finci meghozták a döntésüket, és innentől kezdve elindulnak az események láncolatai. Inci visszahúzódik a lakásba, néha ránéz az időjárás jelentésre, és egyre nagyobb elégedettséggel figyeli, hogy igaza volt. Nem volt szabad elindulni, mert az idő egyre rosszabbra fordul, a hó egyre esik, a szél egyre erősebben fúj, grrr…
Inci látja a híradásokban, hogy kamionok rostokolnak az utak szélén – rosszabb esetben az árokban -, és, hogy egyre több személyautó is elakad, bizonyos helyeken óriási a dugó, és így tovább.

Incinek először az fordul meg a fejében, hogy „mások hogyan nem látták ezt előre, miért indultak el?”, de aztán úgy gondolja, hogy másoknak biztosan nyomósabb érvei voltak az elindulás mellett, mint ellene.

Inci azzal, hogy mások döntési helyzetébe is beleképzeli magát, azzal is racionalizálja a saját döntését. Az időjárás figyeléssel, és a hírek követésével is a saját döntését racionalizálja. Szükségünk van a racionalizálásra ahhoz, hogy legközelebb is helyesen tudjunk dönteni. Csak ugye ki dönti el, hogy mi a helyes?

Ami biztos: Inci nem fogja önostorozó belső monológok után felülbírálni a saját döntését, és nem fog egyik pillanatról a másikra bepattanni az autóba, és útnak indulni.

Nézzük, hol tart Finci.

Finci elindult ugyebár, és innentől kezdve akármi lehet.
Nem beszéltünk arról, hogy Finci hova indult ezen a cseppet sem szép csütörtöki napon, de több variációja is lehetséges az eseményeknek:

1.)    Zökkenőmentesen és időre elért oda, ahova tartott, és haza is ért épségben.

2.)    Kisebb-nagyobb zökkenőkkel, késéssel elért oda, ahova tartott, és kisebb-nagyobb zökkenőkkel haza is ért épségben,

3.)    Beragadt egy dugóba egy időre, amiből sikerült valahogyan kimenekülnie pár óra rostokolás után, míg végül hazaért épségben. (Esetleg az időt egy benzinkúton, vendéglátó egységben vészelte át.)

4.)    Végzetesen beragadt egy olyan útszakaszon, ahol a hóátfúvás szinte betemette az autókat, és tizenhuszon órán keresztül nem sikerült őket kimenteni, és lehet, hogy még mindig nem ért haza épségben.

Látható, hogy nagyon nem mindegy, hogy mi várta Fincit végül a létra azon oldalán, ahol ő elindult.
Az is látható, hogy a Magyarországon csütörtökön és pénteken útnak induló autósok legalább a fenti négy variációval számolhattak – így utólag okoskodva(!!!)-, és biztosan kijelenthető, hogy tapasztalatai a 4-es ponttal kapcsolatban még senkinek nem voltak!

Mi emberek úgy működünk, hogy csak azt hisszük el, amit látunk, és nagyon kevés kivételtől eltekintve, csak a saját hibánkból tanulunk.

Ahogy a gyerekek

Egy éves múlt Luca, a kislányom, és minden nap új dolgok tucatjait tanulja meg. A napokban például azt, hogy a gyurma rossz ízű.

Én hiába mondom neki. Tudja mi az, hogy nem szabad, tudja mi az, hogy ne vedd a szádba, tudja mi az, hogy fújjj, az nem jó, de szúrós tekintetét belefúrja az enyémbe, szinte megbabonáz, közben kicsi kezecskéjét, amelyben egy kis gyurma darab lapul, lassan viszi a szájához, és kimért mozdulatokkal már be is tette a nyelvére.
Aztán azzal a lendülettel köpi is a szőnyegre, mert a gyurma tényleg rossz ízű.
De most már tudja.
Nem azért tanul így, mert buta, vagy mert egyszerűen gyerek, hanem azért, mert nemcsak mi emberek, hanem még az állatok is így tanulnak a leginkább: a cselekvés és a tapasztalás által.

Fincinek vajon miért kellett volna az elindulása pillanatában azt vizionálnia magának, hogy 25 órára lesz a hó foglya egy, az ország legforgalmasabb útján?

Fincinek sem, és rokonainak, barátainak sem voltak olyan tapasztalatai itt Magyarországon, hogy egyrészt a hó foglyul ejti az autókat, másrészt pedig olyan tapasztalatok sem voltak, hogy pár órán belül ne érkezett volna a segítség, még a legeldugottabb faluba is.

Finci ezzel a lehetőséggel nem számolhatott. Ez az opció eddig nem létezett Magyarországon, hogy akár több, mint egy napra az autóban lehet rekedni a hó és a szél miatt. Emlékszem gyerekkoromból olyan híradói képekre, amikor azt mutatták, hogy a hó elzárta a világtól a kistelepülést, és a mentő ment egy szülni készülő nőért, de mivel nem jutott át a hótorlaszon, ezért traktor vontatta a buckák között. Baba és mama jól voltak, minden szépen elrendeződött.

Finci, ha jövőbelátó médium lenne, akkor talán ekézhetné saját magát a döntéséért, de így, hogy soha életében nem találkozott ezzel a szituációval, de ha hallott is ilyesmiről, az még gyerekkorából származott, és akkor sem hagytak senkit a hó fogságában több, mint egy napra. Másnak viszont nincs joga számon kérni Fincitől és autóstársaitól azt, hogy miért úgy döntött, ahogy.
Ha bárki is számon kérhetné, akkor az illető joggal pályázhatna az Isten elnevezésre, de róla meg tudjuk, hogy kegyes és irgalmas…

Az elmúlt napokban minden autós bízhatott az eddigi tapasztalataiban (most segítek nekik racionalizálni a döntésük helyességét, mely szerint útnak indultak):

• ha hó van, hát istenem, kicsit lassabban haladunk, hosszabb ideig tart az út,
• az autópályák általában ilyenkor is maximum csak nedvesek, ha mégis 20 centi hó borítja őket, akkor is lehet lassan haladni,
• ha bármelyik út beáll, ha nem is gyorsan, de le/át lehet menni egy másikra,
• a rendőrség teszi a dolgát,
• a tűzoltók teszik a dolgukat,
• film és olvasmányélményeinkből tudjuk, hogy a bajba jutottak számíthatnak embertársaik irgalmára is,
• a döntéshozók azért vannak ott a pozícióikban, hogy döntéseket hozzanak.

Amit itt számon lehet kérni az az, hogy ha valaki döntéshelyzetben volt, azért kapja a fizetését, hogy döntsön, és nem döntött. Azt számon lehet kérni. (Nem tudom, hogy volt-e ilyen.) Azt is csak az utókor tudja eldönteni, hogy a döntés helyes volt-e vagy sem, de ha kiderül, hogy helytelen volt, akkor sem a trágyabombát kell egymásra dobálni, hanem TANULNI kell a helyzetből a jövőre nézve, hogy többé ne forduljon elő.

A lányom azért kóstolja meg a gyurmát – azért hoz rossz döntést -, mert tanulni akar. A jövőben nem fogja megkóstolni, mert már tudja.

Amiért ezt az egészet írom, az túlmutat azon, hogy meg akarom veled ismertetni, hogyan működünk mi, emberek. Nem azt akarom elérni, hogy másképp gondolkodjunk. Nem azt akarom ezzel elérni, hogy az anyázások, és egymás idiótának való kikiáltása kevesebb és kisebb mértékű legyen.

Kizárólag azt akarom elérni, hogy azok, akik tátott szájjal és döbbenten nézik, hogy mi tud ma megtörténni ebben az országban, azok legyenek tisztában azzal, hogy döntési mechanizmusainkat nem tudjuk felülírni. Én, aki erről írok, én magam is így működöm, ahogy mindenki más.

Kisebb-nagyobb küzdelmek árán kiszenvedem magamból a döntéseimet, aztán racionalizálom, hogy miért volt az helyes döntés. Mert helyes döntéseket akarunk hozni. Én magam is beleesek olykor ebbe a csapdába, holott tudom, sőt, tanítom is, hogy nem az a lényeg, hogy helyes döntést hozzunk, hanem az a lényeg, hogy egyáltalán DÖNTSÜNK. Ekkor mondhatjuk el azt, hogy az életünket mi irányítjuk, és nem a véletlenek, meg a körülmények. Ez eddig oké, tiszta sor.

A fura ebben az egészben az, hogy ha valaki másképp dönt, mint mi, az szerintünk csak hülye lehet. A racionalizálás egyszerre a barátunk, és egyszerre csinál ellenségeket embertársainkból. Hiszen mi már racionalizáltuk a döntésünket, és minden arra mutat, hogy az helyes volt. Ha valaki ezzel szemben egy ellenkező döntést hozott – holott körülbelül ugyanolyan minőségű információkkal volt ellátva, és ugyanúgy ember, mint mi vagyunk -, akkor az ROSSZ döntést hozott, ergo az illető hülyeséget csinált, tehát hülye.

Mert azt meg megtanultuk szüleinktől, tanárainktól, embertársainktól, hogy mások cselekedeteit olyan snassz minősíteni, hát minősítsük inkább az embert magát! Hülyeséget csinált? Akkor hülye. Pont.

Mit tegyünk másképp?

A rendkívüli időjárás azért rendkívüli, mert kívül van a renden. Nem megszokott, sőt, nagyon ritka az, hogy a szél 3 méteres hótorlaszokat épít a legforgalmasabb utakon. Most megtanultuk, hogy ha ritkán is, de van ilyen.
Meg kellett ezt tapasztalnunk, mert ahogy az emberek sem tanulnak mások hibájából, úgy az államok sem. Nem készülhetünk minden nap ítéletidőre, mert nem azon az égövön vagyunk, de most már látjuk, hogy az elméletben jól működő katasztrófa elhárítás is meg tud borulni, mikor őket is betemeti a hó.

Nem akarok arról értekezni, hogy mit tegyünk másképp hóviharok idején, mert nem vagyok hószakértő. Arra viszont vannak ötleteim, hogy mit tegyünk akkor, ha a döntéseink következményei, és más emberek döntéseinek következményei sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak, mint általában, a szürke hétköznapokban.

1.)    Fogadjuk el, hogy emberek vagyunk, és vannak döntéseink, és a döntéseinknek következményei.

2.)    Fogadjuk el, hogy mindenki számára a saját döntései a helyes döntések, és ha kiderül, hogy rosszul döntött, akkor neki kell azzal szembenéznie, nem nekünk kell vele szembesítenünk.

3.)    Senkinek nincs joga más döntését megkérdőjelezni akkor sem, ha közel azonos szituációból indultak a résztvevők. A hibáit mindenkinek magának kell elkövetnie, és ésszerű keretek között mindenkit hagyni kell hibázni, máskülönben nem tanul. Márpedig az a legfontosabb feladatunk az életben, hogy fejlődjünk, az meg csak tanulással megy.

4.)    A vis major helyzetekben bárkit is hibáztatni a kialakult helyzetért, teljesen felesleges. A balesetek balesetek. Megelőzéspárti vagyok, de amikor nem tudjuk, mit akarunk megelőzni, akkor nincs miről beszélni és nincs mit tenni. A MINDENT nem lehet megelőzni, mert akkor oda jutunk, hogy semmit nem előzünk meg.

5.)    Vegyük néha tudomásul azt is, hogy nem mindegy, hogy okoskodunk, vagy valóban okosak vagyunk. (nem vagyunk)

6.)    Csináljuk azt, hogy nem jártatjuk a szánkat, hanem cselekszünk. Megyünk, segítünk, megkérdezzük, tudunk-e segíteni. A segítségünkért cserében nem várunk sem elismerést, és nem tartjuk fenn magunknak a jogot, hogy okosan elmagyarázzuk, a másik miért volt hülye. Vagy segítsünk, vagy hagyjunk teret másoknak, akik valóban segíteni akarnak.

7.)    Ha hülyeséget csináltunk, és tényleg úgy érezzük, hogy az, nemcsak mások akarják hülyeségnek beállítani, hogy a saját, esetleg kényelmesebb döntésüket racionalizálják, ne akarjuk másokra kenni, attól nem lesz jobb nekünk, sőt, ártunk magunknak. Hülyeséget csinálni nem bűn, mindenkivel megesik, csak a többségéről nem mutat felvételeket a tévé. Számtalan embert ismerek, akik ugyanazt a butaságot elkövetik egymás után többször is, de róluk sem azt gondolnám, hogy hülyék, hanem maximum csak azt, hogy későn érő típusok.

8.)    Minden életeseményünkre – és ha olyan okosak vagyunk, másokéra is – tekintsünk úgy, mint tanulságokra. Vonjuk le a következtetéseket, összegezzük a tapasztaltakat, és örüljünk, hogy adott esetben a hó fogságának elkerülésével élhettük meg azt, hogy milyen is tud lenni a tél. Most már lehetünk okosabbak, de csak egy kísértetiesen hasonló szituációnál, nem 5 perc múlva, a híradó megnézése után! Nem ugyanaz azt HINNI magunkról, hogy hasonló helyzetben jól döntenénk, hanem próbára is kell tennünk magunkat döntéshelyzetben!

9.)    Úgy általában ne ítélkezz senki felett. Emberek vagyunk. Hibázunk, rosszat kívánunk másoknak, és kajánul röhögünk mások baján. Rideg, ostoba, gonosz népség vagyunk, és ennek hangot is adunk az Interneten. Ha ítélkezni támad kedved valaki felett, akkor gondold végig, mit tettél tegnap, tegnapelőtt, múlt héten, amikből gúnyt lehetne űzni, csak te olyan szerencsés vagy, hogy nem tud róluk senki.

10.) El kell felejteni a „mi lett volna ha” kezdetű mondatokat. Nem lett. Felesleges szájtépés, az agy erőforrásainak felesleges lefoglalása, a saját és mások gondolatainak káros elterelése. Beszéljünk a jövőről, a múlt csak a tanulság kedvéért érdekes.

A gondolkodásmód csak a cselekvés által változtatható meg. Az még kevés, hogy másképp próbálunk gondolkodni bizonyos szituációkról, mindez csak akkor fog megváltozni, ha a hétköznapokban másképp cselekszünk, mint addig. Az emberi mivoltunkat természetesen akkor sem tudjuk levetkőzni. Néha nehéz elfogadni, de ez így van rendjén.