Most olyan hálálkodhatnékom van.. Hálás vagyok, amiért képes vagyok írni, és a belső monológjaimat ki tudom tenni magamból, mert különben napokig hallgathatnám 🙂
Aztán hálás vagyok azért is, hogy van miről írnom. Néha még sokallom is, bevallom, de leginkább örülök neki. Mivel gyerekkoromban ezerszer hallottam, hogy „Rita nagyon okos, csak nem elég kitartó”, attól már nem kell félnem, hogy a kitartásom hiánya meggátol valamiben: ha megunok egy témát, foglalkozom egy másikkal. 🙂
Aztán azért is hálás vagyok, hogy olvashattam Brian Tracytől, hogy létezik egy olyan élet-szemléletmód, hogy: film vége effektus. Mint mikor kicsit előbb érsz a moziba, és beülsz az előző vetítés végére. Látod a film drámai végkifejletét, csattanóját, esetleg happy endjét, és mikor elkezdődik az a vetítés amire jegyet is vettél, akkor lehet bármilyen izgalmas, mozgalmas, megható a film, annyira már nem fog megérinteni, mint azokat, akiknek fogalmuk sincs a végéről.
Tény és való, így romolhat a nézői élmény, ugyanakkor a kiegyensúlyozottság megmarad. De még az is előfordulhat, hogy a vég ismerete olyan szempontokat enged figyelembe venni a film teljes végignézése közben, amire egyébként a cselekményre való koncentrálás esetében nem tudnánk figyelni: a vágásra, a színészi játékra, a kameramozgásra, a mellékszereplők fontosságára.
Vagyis az oly’ örvendetes, apró részletekre.
Ez így van a mi életünkkel is. Ha tudjuk az egyes események végét, akkor nincs miért stresszelni, nincs miért aggódni, nincs miért rágni a körmünket. Fel tudunk készülni, megoldásokat helyezhetünk készenlétbe.
Most mondhatnád azt, hogy: de hát nem vagyunk jósok, nem tudhatjuk, mikor mi történik velünk!
Sokan nem is tudják. Akik csak sodródnak, akik a sült galambra várnak, és akik az életük minden mozzanatáért másokat tesznek felelőssé, másokat okolnak.
De azok, akik irányítják a saját életüket, illetve úgy élik az életüket, mint akiknek küldetésük van, azok látják a filmjeik végeit, mert ők a rendezői és forgatókönyv írói, és persze főhősei is egyben.
Erről szól a HősNők.hu oldalam, de nem ezért ültem ide, hanem azért, mert az jutott eszembe, zuhanyozás közben, hogy Jézus TUDTA a filmje végét.
Ezért volt olyan, amilyen. Ezért élt úgy, ahogy. Ezért volt nyugodt, ezért volt kiegyensúlyozott, ezért tudott szeretni mindenkit, és azt tanítani, hogy a szeretet a legfontosabb.
Jézus nem csak sodródott az Isteni akarat szerint, hanem küldetésnek tekintette a saját életét és saját élete végét, amit fel tudott vállalni.
Mondom ezt úgy, hogy – remélem nem botránkoztatok meg senkit – 8 év hittanra járás után, 16 évesen elvesztettem a hitemet a katolikus egyházban. Az, hogy ebből kifolyólag miben hiszek és nem hiszek, az maradjon részletkérdés, ez az én filmemet tekintve csak egy vágókép 🙂
Kellemes Húsvéti Ünnepeket!
Ez jólesett. Egyszer egy húsvéti, nagycsütörtöki misén a nagyon öreg papunk arról beszélt, hogy Jézus nemcsak Isten volt, hanem teljesen ember is, és Nagycsütörtökön gondoljunk erre. Tudta, mi lesz a vége, de elfogadta, tudta, hogy szükséges, és tudta, hogy végül „happy end” lesz – de azt is tudta, hogy ettől nem lesz könnyebb végigcsinálni. Mert teljesen ember is volt, és emberként végig kellett szenvednie az egészet, hiába tudta Istenként, hogy érdemes.
Kicsit olyan ez – és remélem, én sem botránkoztatok meg senkit -, mint amikor a gyerekedet várod. Hiába tudod, hogy mi lesz a vége, hogy milyen boldog leszel, amikor már a karodban tarthatod, azért félsz a fájdalomtól, meg minden kellemetlenségtől, ami veled történni fog közben. Hiába tudod, hogy megéri, attól még nem lesz könnyebb. (Bocs, ha esetleg ez nem teljesen így van, én sajnos az összes gyerekemet császárral hoztam a világra, úgyhogy nálam a szülés élménye kimaradt, csak a műtét kínjai voltak…)
Tudod, én sem a katolikus egyházban hiszek, hanem Istenben. De azért egyvalami miatt jó mégis eljárni rendszeresen. Annyi minden változik, de ezek a dolgok mindig ugyanolyanok. A mai ünnepi misén mondta a pap, hogy a gyerek is újra meg újra ugyanazt a mesét akarja meghallgatni, mert ragaszkodik ahhoz, amit ismer és szeret, és a felnőtteknek is szükségük van ilyen „unalomig ismert” felnőtt-mesékre, amelyekhez ragaszkodhatnak, és amelyeket meghallgathatnak újra és újra. Tudod, nekem a mindennapok között jólesik hetente egy órára kikapcsolni, és távoli élmények ihlette gondolatokat hallgatni, évről évre ugyanúgy és mégis másképp. És jólesik, hogy míg öregszünk, és a világ változik körülöttünk, egyvalami örök: Nagyszombat este ugyanúgy énekeljük ugyanazt a litániát, amióta csak élek.
Békés, áldott ünnepeket…
Visszajelzés:Ugyanaz a litánia « Gondolatok a szigetről