2015. január 1-je után az EU-ba internetes, vagy digitális tartalmat is szolgáltató vállalkozások számára új időszámítás kezdődött.
Fülöp Olga, könyvelő cikke a témáról, tessék elolvasni (utána még tovább borzoljuk a kedélyeket):
Hogyan számlázunk külföldre online oktatást?>>
Kérdőív, amikből olyasmire is fény derül, amire nem gondoltunk volna:
Hogyan hat a vállalkozásodra az új EU-s szabályozás?>>
Már Olga cikke is megforgatja a képzeletbeli kést a vállalkozó zsigereiben, de a kérdőív felteszi az i-re a pontot.
Ugyanis az van, hogy ekönyvekre is vonatkozik természetesen a szabály, de hát ez logikus.
Az viszont nem, hogy 2016-tól már a fizikai termékekre is ki akarják terjeszteni ezt a törvényt. Hát ehhez nem is tudok mit hozzászólni, mert mióta ezt megláttam, azóta nagyon csúnya szavak forognak a nyelvemen, igyekszem visszatartani ezeket…
De menjünk tovább: alapvetően a gordiuszi csomót átvágó lehetőségnek tűnt, hogy olyan országbeli LAKCÍMET kell bekérni, ahol a vállalkozás székhelye van, és akkor le van tudva a gond. Felhasználó okos, olyan címet fog megadni, hogy sem neki ne kerüljön több pénzbe mondjuk egy online tanfolyam, se a vállalkozásnak ne növekedjenek duplájára az adminisztrációs terhei.
Igen ám, de ezt figyeld (idézem az egyik kérdést a kérdőívből):
„A vásárlási rendszered képes 2015 január elsejétől begyűjteni és feldolgozni a törvény által kötelezően előírt 2-3 darab, a vásárlód lakhelyét bizonyító, egymásnak nem ellentmondó információt, és 10 évig megőrizni azt?”
Na, itt kezdtem el Jézust, Máriát és az összes szentlelket emlegetni a döbbenettől.
Ami a durva, az az, hogy az
