Így szereltem le a kéregetőt, pedig én is csak kérni akartam – ki érti ezt?
Biztosan te is találkoztál már azzal az élethelyzettel, hogy éppen pakolsz a tesco parkolóban az autódba, és a szemed sarkából már látod, bármennyire is nem akarsz odafigyelni, hogy valaki egy mappával, nyilvánvalóan adománykérő szándékkal sasszézik oda hozzád. Régebben ilyenkor lendületesen odaszóltam a még a közelembe sem érő, de nyilvánvalóan nagyon igyekvő emberkének, hogy „Kösz, de NEM!”, a „nem”-et kifejezetten túlhangsúlyozva, és ilyenkor nézhettem a bánatosan lógó orrukat, attól félve, hogy még talán rá is lépnek eloldalgás közben. De egy pár éve eszembe jutott, hogy mikor mindenféle alapítványtól, meg egyesülettől érkező emberkék próbáltak meg sorozatban rávenni arra, hogy ugyan, fizessek már be 500-1000, vagy akárhány forintot a segélyszervezetüknek, hogy gyakorlatilag egy win-win helyzetbe kerülhetünk, mert hát én is egy alapítvány kuratóriumi elnöke vagyok, tehát én adok nekik, ők meg adnak nekünk, és akkor mindenki boldog lesz. Így aztán készenlétben, és a puskaportól távol, szárazon tartottam a következő szövegemet: „Á, jó hogy jön, én is épp egy alapítvány kuratóriumi elnöke vagyok, szívesen adományozok Önöknek, ha Önök is ugyanakkora összeggel támogatják az alapítványunkat!” Univerzum valamit megsejthetett a törekvéseimből, mert írd és mond: már legalább másfél éve nem kért tőlem senki semmit. Aztán egyszer csak végre mégis. Egy tüzes tekintetű, velem kb. egykorú nő slisszolt… itt folytatódik Vidi Rita cikke …
