Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tanácsadó.
A vállalkozását fillérekből indította, és az volt a legfőbb célkitűzése, hogy sok ügyfele legyen. A pénzt jutalékból szerezte, saját szolgáltatása, saját terméke nem volt.
Jól ment a szekér, reggeltől-estig tárgyalt, sokszor még hétvégén is, az ügyfelek egymásnak adták a kilincset, és terjesztették tanácsadónk hírét az ismerőseik körében.
A családnak végre mindenre jutott: nyaralásra, a legújabb kütyükre, divatos ruhákra, autóra, új lakásra.
Teltek az évek, tanácsadónk fáradhatatlan lendülettel és lelkesedéssel tette a dolgát, de valami mintha megváltozott volna.
Reggelente már nem az az arc nézett vissza rá a tükörből, aki annak idején az első tárgyalásokra csinosítgatta magát, hanem egy kissé püffedt tokájú, fáradt, meggyötört, de még azért csillogó szemű arc.
Más is változott: hiába a lótás-futás, deréktájon egyre növekedtek a zsírpárnák. Az eleinte még fiatalos lendülettel, kettesével szedett lépcsőfokok a régmúlt homályába vesztek, és tanácsadónk eljutott oda, hogy tárgyalásai telefonos egyeztetésekor mindig rákérdezett: Ugye van lift az épületben? Ha nemleges választ kapott, akkor egy kávézót javasolt találkahelynek, amelyről tudta, hogy földszintes…
Egy idő és rengeteg munka után saját irodára is tellett: a belvárosban, egy impozáns épületben, ahol portaszolgálat is volt.
Tanácsadónk sokat tanakodott a saját iroda kibérlése előtt, hiszen a több milliósra rúgó kaució-berendezés-első bérleti díj, névjegykártya, és minden nyomtatott prosi lecserélése újra az új cím miatt, igencsak a kisebb vagyon kategóriába estek…
De fő a látszat, adjunk magunkra! – mondta mindig.
A csillogó-villogó külső viszont egyre több gondot rejtett.
Ugyanis minduntalan felbukkantak az üzletben az ifjú titánok.
Akiknek még lobogott a haja a reggeli szélben, akik még kettesével vették a fokokat a lépcsőn, akik még tiszta szívből tudtak mosolyogni, és belenevetni a világ arcába.
Tanácsadónk, egy reggel, amikor az ügyfele a találkozó előtt tíz perccel odatelefonált az irodába, hogy mégsem jön, mert talált egy kedvezőbb jutalékkal dolgozó szakembert, elővette a régi, még középiskolai évei alatt kapott számológépét, és kiszámolta, hogy a tanácsadói pályán eltöltött 20 éve alatt hány munkaórát töltött el az ügyfelekkel.
Nem akart hinni a szemének. Az eredmény láttán arra gondolt, hogy biztosan elromlott a számológép, nem csoda, harminc éves a masina …
De mikor újra bepötyögte a számokat, és újra ugyanazt az eredményt látta, akkor kénytelen volt elfogadni a tényt: több időt töltött az ügyfeleivel, mint a családjával és alvással együttvéve.
De még egy nyugtalanító gondolat fészkelte be a fejébe magát.
Vajon mennyi lehetett az óradíja ez alatt a húsz év alatt?
Gyorsan felhívta a könyvelőjét, és kért tőle egy táblázatot az elmúlt 20 év bevételeiről. Cseppet sem nyugodt lelki állapotban várta a választ…
Mikor megérkezett, újra elővette a számológépet, és megint nekikezdett számolni.
Tanácsadónk ekkor döbbent rá, hogy ha az elmúlt húsz évet a McDonalds pultja mögött tölti, akkor ugyanazt az órabért kapta volna, mint a saját tanácsadó vállalkozásában.
„De hát a szabadság!” – horkant fel dühösen ennél a gondolatnál.
„Az mindennél fontosabb!” – döntötte el, és beseperte a papírokat az asztalfiókba.
De onnantól kezdve már nem volt nyugodalma többé.
Ha ügyfél érkezett, előre kiszámolta, mennyit fog keresni az ügyleten, és a számok láttán valahogy többé már nem volt őszinte a mosolya.
Egyre nyugtalanabbul aludt, rászokott a körömrágásra, és lelke legmélyebb bugyrában már azt fogalmazgatta, hogy felhagy az egésszel, amikor meglátta ezt, és minden jóra fordult:
https://www.vidirita.com/tanacsado-akademia/
Hogy ez NEM a te történeted, ez nem rád vonatkozik?
Holnap már lehet, hogy a tiédet írom meg :).
Ha tanácsadó, szakértő, tréner vagy, esetleg a szolgáltatóiparban dolgozol, és folyamatosan emberekkel vagy körülvéve, akkor a te sztorid is sorra fog kerülni.
Akkor is, ha ilyen vállalkozásokat fontolgatsz éppen.
Holnap folytatom! Ne nyugodj meg, hogy rád nem vonatkozik 😉
Szeretettel,
Vidi Rita
