Trónok Harca S8E6 – Fullspoiler és vélemény

A gyász napja

Ha egy szóval kell jellemezni a Trónok Harca legeslegutolsó részét, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy ez az egy szó a GYÁSZ. Egyrészt azért is, mert van benne olyan haláleset, ami miatt az HBO-sokkal most legszívesebben megetetnék egy nyers lószívet, másrészt meg az összhatásért is, ahogy merészelték befejezni ezt a remek sorozatot.

Újra felötlött bennem, hogy intézek egy kirohanást az HBO Trónok Harca értelmezéséért, de aztán rájöttem, hogy elég volt a múltkori. Ha valaki nem tudná, miről beszélek, íme: Ezért utálom az HBO Trónok Harcát>>

Annyira kavarognak bennem a gondolatok és az érzések, hogy nem is tudom, hogy hol kezdjem.

Talán először magyarázat arra, hogy miért vagyok kiakadva. Azt ígértem meg magamnak, sőt, őszintén hittem benne, hogy ezt az évadot mindenféle elvárások nélkül végig fogom örömködni. Még utoljára láthatom a sárkányokat, a harcokat, az ármánykodást, aztán ha már kipihentük az utolsó évad fáradalmait, akkor megnézzük majd az egészet újra és újra és újra.

Az első három rész tényleg felülmúlhatatlanul fantasztikus lett.

A negyedik részben viszont beindult a nagyon durva hanyatlás, nemcsak a három előző részhez képest, hanem a sorozat önmagához képest is. A negyedik rész feléig csak unalmasnak tűnt, aztán már sokkolónak, de ez még csak a kezdet volt az ötödik rész full borzalmai előtt.

Nyilvánvaló volt, hogy amikor az 5. rész végén Arya ellovagol a fehér ló hátán, kifelé a leégett, csonkig elpusztult városból, akkor már új és egyetlen név volt a listáján: Daenerys.

Mindig is tudtuk, éreztük, hogy Dany karakterében ott van az őrület lehetősége, elvégre ez elégszer ki lett hangsúlyozva, hogy hát sose feledjük, hogy ő az őrült király gyermeke, és a Targaryenek amúgy is mindig is terheltek voltak kissé mentálisan. Nyilván az a fajta hatalom, amit egy sárkány tud adni, kissé torzítja a személyiséget. Olyan, mint a kéz állandó ott tartása a piros gomb fölött, amely mögött az atomrakétákat beindító gépezet rejlik. Kissé átrendezi az ember gondolkodását, ha állandóan az atomrakéták bevethetőségén agyal.

Ilyenek voltak a sárkányok ebben a sztoriban, atombombák örök fenyegetése, csak sokkal cukibbak, egy érdekes felnövés-történetbe ágyazva.

Az 5. rész után pszichológusok elemezgették Dany karakterét, hogy egyáltalán látszódhatott-e valaha annak az esélye, hogy így bekattan, hogy aztán milliókat öl meg egyetlen nap alatt, de mind arra jutottak, hogy nem, semmi ilyesmi nem rejtőzött benne.

Én arra jutottam az 5. rész után, hogy megkapjuk az alkotóktól, hogy „Na tessék, imádtátok Dany-t, ez lett belőle, és na tessék, Cersei-t mindig utáltátok, most meg könnyeztek miatta”.

Tehát hogy igazából nem lezárást, hanem fricskát kaptunk. Mondjuk egy olyan rajongó, aki minden szereplőért rajong, még a negatív és visszataszító karakterekért is, nyilván nem úgy fekszik ki ezen, mint ahogy most egy teljesen odaadó Dany-imádó fan. De ez akkor sem tisztességes a nézőkkel szemben, akárhogy is nézzük.

De még tovább mentek ennél: konkrét üzenetek vannak a nézők számára a 8. évad 6. részében, például mikor Tyrion és Jon hosszasan beszélgetnek, illetve már előtte, mikor Dany intéz beszédet a katonáihoz a győzelmük örömére.

Szó szerint visszaidézik azt, amit láttunk már korábban is, csak akkor ujjongtunk érte, most meg, hogy megvalósult, nem akarunk hinni a szemünknek, és még az arcunkba is lökik, hogy „Ezt akartátok, nem?”

Az alkotók így akarják magyarázni, amit egyébként megint kétszer elmondanak ebben a részben is, hogy „végül is minden út ide vezetett…” – hát tessék, egyétek meg, amit megfőzettetek velünk! – üzenik.

A legtöbbet szajkózott két gondolat ebben a sorozatban: a.) a megtörtént események nélkül nem az lennék, aki vagyok, b.) a megtörtént események nélkül nem ott lennék, ahol vagyok.

„Mindennek oka van.” „Minden okkal történik, a rossz is.” – édesistenem, de gyász!

Ugyanis sem a könyvek, sem a sorozat plotja nem ez volt, ne kamuzzuk már azt állandóan, hogy ez minden történésnek a lényege, mert nem az!

Ez nem befejezés, ez gyomron rúgás. Bárcsak abbahagyták volna a 8. évad harmadik részénél!

Lelövöm a másik poént is előre: Mint korábban írtam róla, Bran szálát valami iszonyatosan elnagyoltnak ítéltem meg. Az ő karaktere olyan, ami a könyvben is éppen csak ki akart bontakozni, de a kibontakozást mintha szándékosan visszanyesték volna az HBO-sok, hogy nehogy már önálló életre keljen a karakter, mert amiket ő tud, az aztán egy külön sorozatot is elvinne a hátán.

Inkább kiherélték a Bran-szálat, és koncentráltak a Jon és Dany vonalra, erőteljes Tyrion és Sansa dominanciát is megvillantva. Még jó, hogy hagytak Aryának egy lélegzetvételnyi időt, hogy kicsinálhassa az Éjkirályt 😛 (Basszus…)

Hogy aztán TÁDÁMMM! Mindennek a megoldásaként elővegyék mégiscsak Brant.

Na, itt már sűrű köpködhetnékje támad az embernek… Még annak is, aki megfogadta, hogy minden percért hálás lesz. Hát nem leszek az, mert ez árulás. Nem elég, hogy elárulták az eredeti sztorit, de most elárulták a hűséges nézőket is, akik milliószám nézték a részeket újra, és újra és újra, hogy most annyira szenvedjenek, mint még soha…

De menjünk sorjában: ez történt a Trónok Harca legeslegutolsó részében. (8. évad, 6. rész.)

Előrebocsájtom, hogy mindössze 75 percet kaptunk. Be lettek ígérve a mozifilm hosszúságú részek annak idején, hát én utoljára gyerekfilmnél is két órát kaptam mozifilmként, nem tudom, melyik Univerzumban elégednek meg 72-74-75 percekkel.

Ott kezdődik az egész, hogy Tyrion koszos és komor arccal megy befelé a leégett városba, mögötte Davos és Jon baktatnak. Tyrionnak komoly oka van egyre mélyebbre merészkedni a tűzfészekbe, hiszen bízik abban, hogy a testvérei talán megmenekültek, és erről meg akar bizonyosodni. Jon mondja neki, hogy ne menjen tovább, mert veszélyes, és legalább ne menjen egyedül, de mindannyian tudjuk: ugyan kitől kellene még félniük, mikor szó szerint minden ember szénné égett már?

Tyrion közli, hogy egyedül megy, és meg is teszi. Lemegy oda, a sárkánykoponyákhoz, és mivel kicsi, egy megmaradt résen át tud mászni a leomlott törmelékkel elzárt részeken, ahol aztán meglátja Jaime arany kezét a téglák között… Odamegy, és sírva eldobál onnan néhány leomlott követ, és akkor előbukkan az egymáshoz simuló ikerpár teste: Jaime és Cersei ahogy a születésükben, úgy a halálukban is egyek voltak. Tyrion zokog, átkoz mindent, és hát érthető is, hiszen az miatt árulta el Daenerys-t már másodszorra – először azzal, hogy Varysnak is elmondta, amit megtudott Jonról –, hogy megmentse a várost és a testvéreit. Az már nyilvánvaló volt, hogy a várost nem tudta megmenteni, pedig megszólaltak a harangok, de abban még bízhatott egy hangyányit, hogy az ikerpár el tudott még menekülni. Holtan látni őket… ez végső törést okozott benne.

Közben Jon és Davos összetalálkoznak Szürke Féreggel és embereivel, akik éppen még négy-öt megmaradt, előttük térdeplő Lannister katonát akarnak lemészárolni. Jon közbelép, hogy megakadályozza a foglyok kivégzését, de dárdákat fognak rá és közlik vele, hogy a királynő parancsa ez. Davos javasolja, hogy beszéljenek a királynővel inkább. Ahogy elhaladnak onnan, mi még látjuk, hogy a Lannister katonáknak elvágják a torkát.

Az örvendezve fel-alá vágtató Dothrakik, és az ünnepélyesen vigyázban álló Makulátlanok között Jon oda tart, ahol Dany-t sejti: egy nagy, vörös lépcső teteje felé. Arya oldalról-hátulról, de távolabbról követi és figyeli a fejleményeket.

Dany a sárkánnyal érkezik, katonái rivalgással üdvözlik. Eddig sosem látott ruha van rajta: fényes, fekete bőrruha. Régen mindig volt az öltözékében valami világos motívum, most ennek már nyoma sincs, csak némi vöröses lepel töri meg a komor feketeséget, de ez még inkább félelemkeltőbb, mint a sima koromszín.

Közben látjuk, hogy a megmaradt várfalra egy hatalmas fekete zászló van kifeszítve, vörös sárkánymotívummal, aminek nagyon kellemetlen kicsengése van a náci németország vizuális elemeit idézve, de ezt erősíti maga az emelvény, a felfelé vezető ikonikus lépcső, és lenn szobrozó, fegyelmezett Makulátlan sereg. Mintha csak Az akarat diadalát látnánk…

De lesz ez még vérfagyasztóbb: Megjelenik Dany a pulpitusként funkcionáló lépcső tetején, és szó szerint visszaidézi azt, amit a még nagyon korai évadokban hallottunk tőle: annak idején azt mondta a Makulátlanoknak, hogy együtt majd megölik a vasruhás Dany-ellenségeket, és ledöntik a kőházaikat.

És lám, megtörtént. Kedves néző, te miért nem örülsz? Hiszen ezt vártad!

Aztán Dany folytatja: Felszabadítottuk Királyvárat az elnyomás alól… és most az egész Hét Királyságot felszabadítjuk.

A felszabadítás szinonimája tehát Dany szótárában – vagy a Targaryenekében? – a végképp eltörlés a föld színéről, lehetőleg sárkánytűz által.

Tyrion a beszéd közben előbukkan a háttérből, odamegy Dany mellé, leveti magáról a segítő jelvényét, és elhajítja.

Dany kérdőn és kissé megrökönyödve néz rá. Láthatóan nem igazán érti a törpe arcátlanságát, és fel is rója neki mindjárt, hogy árulást követett el, mert szabadon engedte a fivérét.

Mire Tyrion: Én elengedtem a fivéremet, te pedig lemészároltál egy várost.

Dany tömlöcbe veteti, és hát mindnyájan tudjuk, hogy ennek sárkány általi halál lesz a legesélyesebb vége.

Miközben elvezetik Tyriont, és Dany is elindul a testőreivel, a lány összenéz Jonnal, aki ott ácsorog szó  nélkül oldalt, de Dany tekintetében olyan keménység és hidegség van, hogy Jon még talán észak legészakibb csücskein sem tapasztalt korábban ilyesmit.

A következő jelenetben Jon bemegy Tyrionhoz, akit egy még épen maradt szobában tartanak foglyul. Természetesen a földön ül, ahogy ilyenkor szokás – korábban Jaime is a földön ült, de még korábban Tyrion is, és Ned Stark is. Ez valami hagyomány lehet Westeroson… Vagy csak ismételtek az alkotók, mert gondolták, hogy az a biztos…

Itt egy igen hosszúnak számító beszélgetés következik, és először megint a nézők kapják meg az arcukba a tutit: Tyrion felsorolja, hogy hány népet igázott már le Dany, hány, gonosznak tűnő férfit végeztetett ki, és akkor ujjongtunk. Most pedig itt van Jon, aki örök fenyegetést jelent a királynő számára, de ne legyenek kétségeink, hogy Sansa is azok közé fog tartozni, akiket Dany „fel akar szabadítani”.

Az egész jelenet végtelenül szürreális, már csak azért is, mert minden másodpercet pofonként érzékelünk mi nézők, hiszen tudjuk, hogy nagyon oda kellene figyelnünk az elhangzott szavakra, a gesztusokra, Jon vergődésére, de közben azok a másodpercek ott dübörögnek, és bizony fogynak, fogynak…

A végtelennek tűnő eszmecsere végét Jon azzal zárja le – persze megtört arccal és testtartással –, hogy ezt mondja Tyrionnak: Ő a királynőm.

És megy. Kimegy a szobából, átmegy az árkádok alatt, és megy egy nagy puszta téren át a Vörös Torony megmaradt romjai felé. Mindent belep a hó, mindenhol romok, de a vörös kövek egészen jellegzetesen mutatnak még mindig. Ahogy kicsit közelebb ér, a torony tövében egy hatalmas kupac törmeléknek vélt valami megmozdul, hát Drogon szunyókált ott, csak őt is belepte a hó, így romhalmaznak látszott.

Messziről mutatják nekünk, ahogy a sárkány ellenőrzi, hogy ki érkezik, majd továbbengedi, és egy másik, kismacskás pózba visszaszenderedik.

Dany közben odabenn, a nagyterem romjain keresztül közelít az áldott/átkozott Vastrónhoz. Ámulattal nézi, félve megérinti, és gyermekien boldog arckifejezéssel éppen leülni készül rá, amikor a háttérben a sötétségből előbukkan Jon sziluettje.

Dany-t már rég látjuk ennyire szépnek és boldognak, szinte sugárzik. Átérezzük az örömét, hogy az, amiért annyit szenvedett, küzdött, és amire annyit várt, itt van most már, ténylegesen az övé. Persze nem osztozunk az örömében, hiszen mi tudjuk, hogy a milliós civil áldozat az nem érte meg… És közben azt is érezzük, hogy mennyire egyedül van. Mindenkinek ünnepelnie kellene a győzelmét, ehelyett ő itt áll a lerombolt, hóval belepett teremben, a rusnya trón előtt, és senki sem örül vele. Senki.

Arról mesél Jonnak, hogy kislány korában, mikor azt mesélték neki, hogy ezer pengéből kovácsolták a vastrónt, ő még csak húszig tudott számolni, így úgy képzelte az egészet, hogy az ezernyi penge az olyan sok, hogy szinte egy hegyet képeznek, és ha a király rajta ül, olyan magasra kerül ez által, hogy a hívek csak a talpát látják.

Jon rögtön rátér a lényegre: És a megégett gyerekek?

Dany arca rögtön ridegebbé válik, és közli: Azok szükséges áldozatok voltak.

Elkezdi magyarázni Jonnak, hogy minden ide vezetett – pffff… –, és hogy kettejüknek kell uralkodniuk, két Targaryennek. Mire Jon már szinte sírva mondja, hogy nem tudja, hogy ezt kellene-e tenniük. Aztán felteszi a kényes kérdést: És azok, akik nem akarják ezt?

Na, ekkor Dany már jéghideg és kőkemény: Nekik nincs választásuk.

Jon remegő hangon mondja neki: Te vagy a királynőm. Most és mindörökké.

Forrón megcsókolják egymást.

És akkor Jon szíven szúrja Daeneryst.

Dany arcára egy pillanatra megrökönyödés ül. Száján és orrán vékony vércsík csordul ki. Jon tartja a karjaiban és sír. A lány szeme lecsukódnak, és szépséges arca már olyan, mintha csak aludna.

A háttérből Drogon hangja hallatszik. Ő is érzi odalenn, hogy valami borzalmas történt, mi pedig arra vágyunk, hogy jöjjön és igen, büntesse meg Jont. Szárnyak csapkodása, lábak kaparászása által övezve megjelenik a sárkány a leomlott falon keresztül, és láthatóan őt is sokkolja a tény, hogy az anyja meghalt.

Az a nagyon nagy baj, hogy ebben a pillanatban az egész sorozat meghalt.

Emlékezzünk csak vissza, mi adta az alap, kibékíthetetlen konfliktust annak idején Ned Stark és Robert Király között: az, hogy Robert meg akarta öletni Daeneryst, amikor hírt kapott róla, hogy hozzáment Khal Drogohoz és gyermeket vár.

Minden, aminek tanúi leszünk, innen indul. Hogy Dany-t meg kell ölni, mert fenyegetést jelent. De Ned Stark önmagát áldozza fel inkább, csak ne kelljen megöletnie egy fiatal lányt és a gyermekét, hiszen ők ártatlanok.

Annyi szenvedés, annyi kínlódás, annyi fejlődés, annyi változás, annyi barátság, annyi árulás, annyi ármánykodás és annyi szeretet, nézői sírás, nevetés, aggódás és utálkozás után ide kellett eljutnunk, hogy „Hm, hát valóban, akkor kellett volna megmérgezni Daeneryst, és akkor le van tudva a gond…”???

Komolyan? Komolyan ezt akarják lenyomni a torkunkon?

Drogon felbőszülten csapkod és ágaskodik, Jon leengedi a földre Dany-t és hátrálni kezd.

A sárkány háromszor is megpróbálja feléleszteni Dany-t, hátha magához tér. Hát szerintem a sorozat legmegrázóbb pillanatainak lehetünk itt tanúi. Úgy szeretnénk mi is, ha Dany magához térne! Annyi arra méltatlan senkiházit hozott már vissza a Fény Ura – köztük például Jont is – nem lehet, hogy a sárkányoknak van ilyen mágiájuk is? Hát nem, nem lehet.

Drogon úgy néz Jonra, mint aki a tekintetével is ketté tudná hasítani, de helyette inkább tűzokádásra készül.

Már-már azt hisszük, hogy Jonnak is annyi – megjegyzem, ez méltóbb befejezés lett volna –, de Drogon nem Jont okádja le tengernyi tűzzel, hanem… hanem a vastrónt.

Addig lövelli rá a tüzet, míg az annyira meg nem olvad, hogy csak egy szétfolyt, izzó tócsa marad utána az emelvényen.

Így:

Aztán felkarolja Dany-t, és elrepül vele valahova nagyon messzire. Az alkotók nagy kegyesen még négy másodpercig mutatják nekünk a keskeny tengeren egyre távolodó sárkányt, lába karmai között a halott Dany lobogó hajának és élettelen testének retinánkba örökre bevésődő látványával.

Mindössze 6 részről írtam csak összefoglalót, és sosem sírtam közben. De most igen. Tényleg komolyan elhittem, hogy tudok örülni minden meglepetésnek, minden pillanatnak, minden fordulatnak. És először nem sokkolt, hogy Dany-t kicsinálták, őrültté tették, mert vannak a világirodalomban és a filmtörténelemben hősök, akik először jók, aztán rosszak, aztán a sors lehetőséget ad nekik arra, hogy megmutassák, még mindig ott van bennük a jó. Gondoljunk csak a filmtörténelem legszerethetőbb gonoszára: Anakin Skywalkerre, avagy Darth Vaderre. Én ilyen véget szerettem volna, persze tudtam, hogy erre nincs idő, de a lehetőségét meg lehetett volna hagyni, ha Dany-t életben hagyják.

Persze, ennél a jelenetnél gondolhattuk még azt, hogy oké, tudjuk, hogy az HBO nem akarja tovább csinálni a sorozatot, és le kell zárniuk a szálakat, de akkor jött csak az igazi gyomros, mikor Drogon eltűnt a távolban…

(Kiegészítés: a készítők egyértelművé tették, hogy nem a sárkány a gonosz, hanem Dany volt az. A sárkány okos. Tudtuk, de fontos volt még a szánkba rágniuk.)

A következő másodpercben a nagyon szakállas, nagyon maszatos Tyriont vezetik elő oda, ahova annak idején a sárkányok voltak bezárva, és ahova az élőholtat vitték el mutatóba Cerseinek a baráti csapataink.

Hát kérlekszépen, most az egész Hét Királyság nemesi házainak képviselői ott ültek szép fényes ruháikban, és várták, hogy Tyrion eléjük járuljon. Hogy kik voltak ott? Nem mindenkit tudok fejből, de nem is akarnám őket megjegyezni, mert innentől kezdve már minden egyes másodperc mellé oda kellene állítani egy Unella septát, aki rázza a harangot és közben ezt kántálja: Szégyen!

Ott ült Samwell Tarly, a Vörös Nászon házasuló Tully – talán Edmur? – Arya, Bran, Sansa, a Völgy urai, köztük a fiatal – egyébként már szép szál legény – Arryn nagyúr, meg persze Gendry – aki Viharvég ura lett – és persze Davos és Brienne, a Vas szülötte, Yara, és egy nagyon tipikus Dorne-i arc is, a neve nyilván lényegtelen, korábban úgy utaltak rá, hogy „Dorne új hercege”…

Ott ültek szépen félkörben, és Tyrion eléjük járult. Csak sejtjük, hogy hetek, sőt hónapok teltek el Dany halála óta, hiszen tudjuk, hogy Sansának, Briennek Deresből legalább egy hónap lehetett az utazás Királyvárba.

Szürke Féreg is ott van, közli, hogy ők az urak, a Makulátlanok, mert a királynő meghalt, és ők Ty halálát akarják. Tyrion meg közli, hogy akkor királyt kell választani, mert a Hét Királyságnak király kell, és majd az dönt arról, hogy mi legyen ővele.

Szégyen! (Csak a miheztartás kedvéért.)

Jó, akkor válasszunk királyt!

Edmur nagyúr fel is áll, hogy elkezdjen önmaga mellett kampányolni, de Sansa rászól, hogy „Nagybácsi, ülj le!”

Sam javasolja, hogy csinálják azt, hogy mindenki választhasson! Már-már azt hiszem ennél a résznél, hogy igen, lesz katarzis, lesz értelme talán Dany értelmetlen szenvedéseinek és halálának, jöhet valami köztársaság-szerű kezdemény, de semmi ilyen nem történik. A többiek nem értik, mi a francot akar Sam, még hogy a közrendűek válasszanak? Edmur nagyúr felveti: a kutyáknak is adjunk szavazati jogot? És mind kacagnak.

Itt már tudjuk, hogy nem lesz feloldozás. Nem lesz katarzis. Minden marad a régiben.

SZÉGYEN!

Hát akkor kit válasszanak meg?

Tyrion veszi magához a szót: az elmúlt hetekben volt ideje gondolkodni. Vajon mit követnek az emberek? – kérdezi. A házakat? A lobogókat? A címereket? Frászt! (Most kapaszkodj!) A történeteket!

Kinek van itt a legjobb sztorija?

SZÉGYEN!

Hát Brannek, a Megnyomorítottnak.

Akit kilöktek az ablakból, háromszemű hollóvá változott és tádám, most megválasztanak királynak.

Sansa rögtön közbeveti, hogy nem, ez nem jó, mert Bran nem tud gyermeket nemzeni, nem lesz örököse. És akkor halvány fénysugárként az éjszakában megjelenik mégiscsak egy újítás csírája: az pont jó, mert mostantól Westeros nagyurai szavazással fognak dönteni mindig a király személyéről, és így megszűnik az ármánykodás, meg az öröklésért folytatott harc.

Már majdnem megnyugodnánk, amikor itt eszünkbe jut, hogy hoppácska, erre a módszerre már van precedens Westeroson, méghozzá a Vas szigeteken. Ott is választással döntenek az uralkodóról, és hát láttuk, hogy az is mennyire tisztességes volt, mikor Yara és Euron voltak a jelöltek, és láttuk, hogy ki és hogyan győzött…

SZÉGYEN!

De itt még nincs vége… Tyrion megkérdezi Brant, hogy egyáltalán elvállalná a királykodást? Mire Bran – szégyen! – Hát mi másért tettem volna meg ezt a hosszú utat?

Mind megszavazzák, hogy Bran legyen a király, kivéve Sansát. Ő közli, hogy Észak független királyság marad. És ezt mindenki el is fogadja.  Ja, és persze Bran Tyriont nevezi ki segítőnek. (Mondtam már, hogy SZÉGYEN?)

Mi lesz Havas Jonnal? A Makulátlanok ragaszkodnak hozzá, hogy büntetést kapjon, mert megölte a királynőt. Sajnos az új király sem adhat neki felmentést, mert akkor háború törne ki. Dany 2 perce volt királynő, egymillió ártatlan élete árán, de ha azt, aki őt megölte, szabadon engednék, akkor biztosan háború törne ki… Hogy kik között? Mindenki között… Aha, hát persze…

Így most látjuk, ahogy Jon ül a cellában és Tyrion látogatja meg, és közli vele: az az ítélet, hogy a falra kell mennie az Éjjeli Őrségbe.

Jonnal együtt mi is meghökkenünk: van még Éjjeli Őrség???

A fal ugye azért van, hogy megvédjen a másoktól és a vadaktól. Azért van tele mágiával, és azért 500 mérföld hosszú, hogy onnan északról semmi ne zavarhassa az emberek birodalmát. Mivel az Éjkirályt megöltük, a vadak meg velünk vannak, felmerül a vájt szemű nézőkben, hogy WTF?

De mindegy, ez az ítélet, meg kell lennie.

Sansa, Arya, Bran és Jon elbúcsúznak egymástól, aztán látjuk, hogy Szürkéék is elhajóznak Naath szigetére, Jon meg a fal irányába.

Brienne a lovagok könyvében kiegészíti a Jaime-ről szóló részt.

Közben a kistanácsban összegyűlik a Segítő – Tyrion –, Bronn, mint pénzmester, Davos, Brienne, és Sam, mint mester.

Megjelenik Bran király is, észrevételezi, hogy egészen karcsú még ez a kistanács, majd rákérdez: Mi hír Drogonról? – Kelet felé repült – mondják neki. Mintha bakker nem neki kellene a legjobban tudnia MINDENT…

És akkor jön az a mondat, amiért már ütném az alkotókat reggelig: – Talán meg tudom keresni… – közli Bran.

Már ordítanád: MINEK???

Igen, tudjuk, hogy egy varg meg tudja keresni azt, amit meg akar keresni, de ehhez nem kell királynak lenni, egyébként meg mit akar a sárkánnyal? Nem mindegy, hogy hol van? A lényeg, hogy nem Westeroson, és Dany halála után nem égette fel az egész kicseszett földrészt. Minek is akarjuk tudni, hogy hol van? Vele nem lehet üzletelni, békét kötni, együttműködést kezdeményezni. Csak egy dolog miatt lehet érdemes megkeresni: megölni.

És akkor Bran balra el, a kistanács meg elkezdi a szokásos baromságait: mire kellene előbb pénzt áldozni? Bordélyokra vagy a kikötő felújítására?

Hirtelen egy tűzokádó sárkányért áhítozunk, de a kép vált.

A három megmarad Stark sorsát párhuzamosan mutatják  nekünk.
Arya nyugatra indul, mert arra még senki nem járt, és Westerosnál ér véget minden térkép. (Talán Indiát akarja megkeresni… :P)

Sansát királynővé koronázzák. Nahát, ki hitte volna?

Jon pedig megérkezik a falra, ott várja Tormund, Szellem, és aztán a megmaradt vadakkal elindulnak a falon túlra, hogy miért, azt senki sem tudja. Nyilván azért, mert a déliek mellett harcoltak, nem jutott nekik egy talpalatnyi föld sem – az sem, ami a Makulátlanoknak fel lett ajánlva…

Nyilván nagyon fontos a szabad népnek visszatérnie a kövek és a hó közé, ahol SEMMI nincs, csak éhhalál és fagyhalál.

És Jon, arcán egy halovány kis mosollyal ellovagol a szabad nép élén valahova – egyébként mindenki gyalog van, csak ő meg Tormund ülnek lovon –, ahol talán a holló se jár…

Itt a vége, fuss el véle.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.