Trónok Harca S8E3 – Fullspoiler

A Trónok Harca legsötétebb, legfájdalmasabb és közben legkatartikusabb részén vagyunk túl, a nyolcadik évad harmadik epizódjával.

Ez az a rész is, ami a legtöbb kérdést veti fel. A kissé lanyhább rajongói szinttel rendelkezők például szívesen kihúznák az epizód első egy órájának kínlódásait – 77 perces ez a rész –, és rögtön a megoldásra ugranának, méghozzá hadviselési szempontokat alapul véve.

A maximális rajongói szinttel bírók mindent elnéznek a készítőknek – én is ide tartozom 🙂 –, még a kiindulási pont óriási kérdőjeleit is.

Ebben a részben már nem kerülhettük el a gyászt, a veszteséget, az értelmetlen és brutális halált – ami eddig is volt dögivel –, de most hatványozott számban és formában, és hát az átlagnál szívünkhöz sokkal közel állóbb karakterekkel.

Nem tudhattuk, ki veszik oda és ki él túl, sőt a rész végén is vannak még kérdőjelek, bár aki számunkra kedves és meghalt, az mind megkapta a maga szép, karakteréhez méltó, lezáró jelenetét, tehát igazából, akinél kérdőjelek merültek fel, hogy most akkor meghalt-e, vagy túlélte, azoknál bízhatunk abban, hogy igen, élnek.

Mint mindig, most is mindent elmondok – amire emlékszem persze 🙂 –, nem hallgatva el semmit, a fordulatokat és az epizód végkimenetelét sem, és talán most a szokásosnál kicsit több lesz az én értelmezésem, és ez nem véletlen, ez szerintem az alkotók szándéka is volt, hogy előkerüljenek azok gondolatai és meglátásai is, akik eddig igyekeztek távol maradni a nyílt vélemény-nyilvánítástól. Igazából ezzel a résszel is bedobták a követ a tóba, és remélik, hogy az jó nagy hullámzást kelt majd (pontosítok: egy K2 nagyságú hegyet dobtak be a tóba :)).

A rész teljes egészére jellemző a sötétség, az elmosott kontúrok, a csatazaj hirtelen távolra kerülése – eltávolítása, az érzékelés szürreálissá válása –, a kilátástalanság és a teljes bukás közelségének méltó megmutatása céljából. Hol összességében látjuk a borzalmas küzdelmet, hol kedvenc szereplőink balján vívhatjuk végig gondolatban mi is a harcot. Hol megdobban a szívünk a jelenet láttán, hol pedig könny szökik a szemünkbe, de legalábbis egy kósza „bammeg” ki-kicsúszik itt-ott az acélosabb lelkűekből is. Felkavaró, iszonyatosan stresszes, megváltásért többször is sóhajtó részt kaptunk. Ha nem kap valami díjat, megeszem az Éjkirály kalapját!

Trónok Harca S8E3 – ez történt ebben a részben

Ebben a részben az HBO már profi módon csinálta azt, hogy szinte egyetlen kamerát mozgatva akár 3-4 nézőpontkaraktert is megmutatott úgy, hogy ők igazából nem voltak együtt, hanem csak elmentek egymás mellett.

Ott kezdődik ez a rész, hogy Sam tördeli a kezeit Deres várfalán, mikor valaki két marokfegyvert ad a neki, hogy azokkal foglalatoskodjon. Ő elindul valahova az udvaron, ahol elmegy Tyrion mellett, és mi máris a törpével megyünk tovább. A legkisebb Lannister mellett elvonul egy kisebb különcsapat, melynek élén Theon tolja a székében Brant, és ott van velük a fiatal Karstark úrnő is. Összenéznek, de senki nem szól egy szót sem. Ha eddig bárki a dialógusokon problémázott, hát most előre jelzem, alig hangzik el szó ebben a részben. A kis különítmény az Istenerdőbe indult, a Varsafához, hiszen az előző részben megállapodtak, hogy Brant ott védik meg a rá igencsak pályázó Éjkirálytól. Valahogy fájdalmasan kicsinek tűnik a csapat egy gondolat erejéig, de már el is haladnak.

Tyrion vállán két borostömlővel elindul lefelé a Kriptákhoz.

Sansa és Arya a várfalon állva szemlélik a vár előtt felsorakozott hatalmas sereget. Velük együtt láthatjuk azt, hogy Dany és Jon elrepülnek felettük egy-egy sárkányháton, majd később mi, nézők még azt is, ahogy a fiatal pár – a rokonok 🙂 – fenn egy hegyen leszállnak a sárkányokkal, és onnan nézik a sereget. Mármint a sajátjukat, mert a holtakét nem lehet látni a sötétség miatt. A nagy sereg így sorakozott fel: hátul – várhoz legközelebb a Makulátlanok, kissé oldalra és előttük a Házak és a lakosságból összeverbuvált szedett-vedettnek tekinthető, tehát nem hivatásos sereg, legelöl pedig Jorah vezetésével a Dothrakik várnak a rohamozásra, lóháton. Jorah mellett ott figyel Szellem is, Jon rémfarkasa.

Amikor Szellemet megláttam, összeszorult a szívem. Alapvetés a filmiparban, hogy tegyél be gyereket és kutyát a jelenetbe és nincs élő ember, aki kívülállóként tudna maradni. Hát ez most már rémfarkasokra is igaz. Összeszorult a szívem, mert a rémfarkas ilyen nagy tömegű hordával még nem küzdött, mint ami vélhetően várt az összeütközésre a várfaltól kb. egy mérföldre.

De közben dühös is voltam, mert bár nem vagyok hadászati szakember, de nekem is rögtön az fordult meg a fejemben, ami sokaknak: miért a falon KÍVÜL várnak az ellenségre? Harcászati szempontból a várfalon belül van a legjobb pozícióban az ember, ahogy ezt az Egri várnál is „láttuk” :).

Oké, hogy a Dothrakik lóháton és letámadásban a vérprofik, és ha nekik sikerül leigázni az ellent első nekifutásra, akkor már mehetünk is Királyvár irányába, de az a döntés, hogy a Dothrakik rohanjanak ki rögtön elsőnek, az inkább volt tudatos önfeláldozás, mintsem valóban egy harcászati, „tényleg mindent megteszünk a sikerért” stratégia része (egyébként is oldalról támadva lettek volna inkább hatékonyabbak, vagy bekerítő manővert alkalmazva). Na, mindegy, ezen gyorsan túl is léptem, mert egyszer csak Davos szeme sarkából – ő is a várfalon hesszelt – láthattuk, hogy egy magányos lovas jelenik meg valahonnan oldalról, jobb kézről. Melissandre úrnő érkezett. Odaléptetett Jorah-hoz és megkérdezte a Dothrakik felé intve a fejével, hogy „Beszéled a nyelvüket?” Gyakorlatilag az első főszereplői megszólalás itt hangzott el egy konkrét szájból. Jorah is intett a fejével, hogy igen.

– Akkor mondd nekik, hogy emeljék fel a kardjukat! – Jorah csak nézett először, majd Dothrakiul odaszólt a harcosoknak. A vérlovasok felemelték a kardjaikat. Ekkor az egész horda legbaloldalibb (hátulról nézve a csapatot) vérlovasának kardját Melissandre megfogta a saját kezével – előtte levette a kesztyűjét -, és elkezdett egy imát mormolni, szokás szerint a Tűz Urához. Mormolt, mormolt, és akkor olyan jelenet következett, hogy azt vettem észre, hogy teli szájjal vigyorgok. Egyszerűen káprázatos volt, pedig ez a gyönyörűségeknek még csak az elejének bizonyult.

Ugyanis az történt, hogy lángra lobbant a kard, ahogy Melissandre fogta, majd sorra végiggyulladt az összes, többezernyi vérlovas kardja! Sansa szemszögéből, a várfal tetejéről nézve, felülről is megmutatták ezt, ahogy végigsöpör a szemünk előtt a látvány, ahogy egyik kard fénylik fel a másik után, mint egy végtelen hullámként végigsuhanva.

Ritka szép látvány volt, ezt, túlzás nélkül, még a legádázabb pfújolóknak is be kell látniuk. Na, itt már lehetett tudni, hogy minden bele lesz téve ebbe a részbe látványügyileg, amire eddig csak vágytunk. Természetesen az még külön szimbolikus volt, ahogy a fény uralkodott a sötétségen, de ezt a szimbólum-hatást is tudták még fokozni. (Ahogy írom, most is lúdbőrzök.)

Melissandre közben beért a várba – Mormont úrnő parancsára kinyitották a kaput –, és Davos-szal találta szembe magát, aki ugyebár korábban megígérte neki, hogy ha még egyszer a szeme elé kerülne, a saját kezével fogja megölni Shiren halála miatt. Melissandre megelőzi Davost, és szenvtelen arccal közli: Felesleges megölnöd Ser Davos, hajnal előtt úgyis holt leszek.

Úbakker! Na, ez ütős mondat volt, főleg úgy, hogy már úgy találkoztunk egy csomó kulcsszereplővel, hogy egyikük sem szólalt meg. Eddig igazából csak Melissandre beszélt. De fog ő még fontosat mondani ebben a részben.

Melissandre nagyon jelentőségteljes pillantást vet eközben Aryára, aki a várfalon áll továbbra is. Egy darabig nézik egymást – emlékezzünk vissza, Arya a listájára vette a vörös asszonyt, amiért elvitte annak idején Gendry-t –, majd visszatérünk a vérlovasokhoz mi, nézők.

A tűz fellobbanásának hatására felhangzott valahonnan a sötétből a holtak seregének semmi máshoz nem hasonlítható zombihang-orkánja. Nem láttuk, hogy jönnek-e, vagy épp egymást zabálják-e nagy elánnal, úgy tűnt, mintha támadnának. Ezért aztán a vérlovasok teszik azt, amihez a legjobban értenek, és elkezdenek vágtatni, bele a sötétségbe.

Szerintem a sorozat második legszebb, de tényleg szó szerint vedd, hogy leggyönyörűbb jelenete tárul elénk, ahogy először csak felülről, majd Dany és Jon szemszögéből oldalról is látjuk, ahogy a fekete semmiben száguld az ezernyi fénypötty. (Lúdbőrgaranciát simán mellékelhetnének ezek mellé a képek mellé egyébként :).

Ezt a csodát nézhetjük pár másodpercig, aztán amit látunk, az minden vártnál borzalmasabb: a holtak serege ugyanis nemcsak egy kószán tébláboló, nagyszámú zombicsapat, hanem olyanok, mint amikor a hatalmas hangyaboly úgy menekül, mondjuk a víz elől, hogy egymás hegyén-hátán átrohannak, így nem hangyamagasságúak, hanem 3-4 centire „felnőnek” a saját szintjüktől.

Na, a holtak seregével ugyanez van: olyan iszonyatos erővel rohannak előre a Dothrakik felé, hogy nemcsak embermagasságú áradattal találják magukat szembe kedvenc vérlovasaink, hanem egy zombi-cunamival.

Dany és Jon szemszögéből látjuk, hogy a hordánk ott, ahol legelőször találkoznak össze a zombihadsereggel, gyakorlatilag eltűnik a holtak seregének bendőjében, de aztán gyorsan váltunk Jaime-re, aki ott áll a vár tövében, és az ő szemszögéből csak annyi látszik, hogy a távolba elrohanó fénypontok először elkezdenek fogyatkozni, majd megcsappanni, majd az összes fénypont, ami addig beragyogott mindent, eltűnik.

Ennyire szépen és ennyire szimbolikusan azt, hogy a fényt hogyan nyeli el a sötétség, hát én még nem igazán láttam filmen. Sokan mondhatnák erre, hogy jaj, ez de olcsó megoldás volt – mert vannak, akik 0/24-ben inkább öldöklést néznének egyfolytában –, de kapunk majd még annyi zombit az arcunkba, hogy igazából ezt a fenséges, nagyon kreatívan kitalált és nemes egyszerűségében megmutatott látványt külön meg kell becsülnünk.

Egyre inkább úgy gondolom, hogy jót tett a sorozatnak, hogy halasztották egy évvel az utolsó évad megjelentetését, mert egyértelműen látszik az idő és a minőség összefüggése. Nem a látványban kötelezően – nyilván abban is –, hanem inkább a koncepcióban! Hogy átgondolták, átbeszélték, tesztelték a megoldásaikat, és mi, rajongók azt kapjuk, amit megérdemlünk, de az alkotók is olyan jelenetekkel és forgatókönyvvel dolgozhatnak, ami méltó a munkájukhoz.

De folytassuk az eseményekkel!

A fekete semmiből, ahol a fenti látványvilággal és némi borzalmas hanggal megmutatott egyértelmű vereségből egy-két ló, néhány Dothraki harcos gyalog, és Jorah térnek vissza, nyilvánvalóan megsérülve. Jorah szemében a végtelen kétségbeesés és a „most már biztos, hogy végünk” minden mondanivalója ott van – ahogy visszafelé haladtában Szürke Féreggel összenéznek.

És akkor jönnek a holtak. A cunami-hasonlatom nem volt véletlen, tényleg úgy gázolnak át mindenen, mint a szökőár. Feltartóztathatatlanul, gyilkolva, sőt, harcolva. Többüknél fegyver is van, és nem félnek használni sem!

Az ádáz kifejezés maximum 10 százalékban fedi a harc intenzitását. A holtak túlereje azonnal nyilvánvaló és az is, hogy itt nem fogjuk megúszni az estét úgy, hogy kedvenceink közül többen is halálos sebet ne kapjanak.

Elsőként a kedvencek közül Eddie, Jon varjútestvére és hőstársa esik el. Nem, nem akarjuk elhinni, hogy ez még csak a kezdet, de titkon már sejtjük.

Sansát közben Arya leküldi a Kriptába, mikor a fiatalabb lány számára is egyértelművé válik, hogy most a halál azon arcával nézhet szembe, amivel igazából nem lehet szembenézni… mert annak a saját halála lehet a vége.

Sansa lemegy a Kriptába, és ott Tyrionnal néznek össze, és Jorah tekintetéhez hasonlóan az ő szeme is olyan történeteket mesél, amit még az öreg Nan se mesélt volna el Brannek kiskorában.

Visszatérünk a csatához. Jon és Dany bekapcsolódtak a sárkányokkal a túlerő leküzdésébe, hát elég csekély eredménnyel. Jon közben látja, hogy az Éjkirály hadnagyai sorban állnak az erdő tövében (lehet, hogy nem hadnagyok, nincs rajtuk rangjelzés, én neveztem ki őket a könnyebb érthetőség kedvéért). Jonon már látszik, hogy felismerte a lehetőséget, hogy ha ezeket a fószerokat kiiktatja, akkor azok a holtak, akiket ezek élesztettek fel, nyomban összeroskadnak, de mire a megvalósításra kanyarodna, olyan jeges vihar érkezik az erdő felől, ami biztosan nem a véletlen műve. Konkrétan tűszerű jégdarabok zúdulnak rájuk a viharral, így a két sárkány el is veszíti a tájékozódási képességét, ez miatt össze is ütköznek.

Sokak titkos gondolata az volt egyébként a múltkori rész után, hogy Dany lehet, hogy a rokonságukra való fényderüléssel inkább már holtan látná Jont szívesebben, mint saját párjaként, és az alkotók meg is tesznek mindent, hogy megmutassák: igencsak kiélezett a viszony kettejük között, és hát megint csak nem Dany a szimpatikus fél ebben a külön kis sztoriban. Amikor összeütköznek, Dany arcán sem azt látjuk, hogy „jaj, nehogy baja essen Jonnak”, hanem valami olyan keménységet, amit még a levegőben körülöttük száguldozó jégszilánkok sem tudnak kikezdeni.

Közben odalenn eszkalálódik a helyzet, Brienn, Jaime és Szürke Féreg is visszavonulót hirdetnek, be a várba. Igen ám, de úgy kell visszavonulni, hogy azt minél többen túléljék a mieink közül. A Makulátlanok fedezik a visszavonulást, ezt is nagyon szépen megmutatják az alkotók, hogy micsoda fegyelmezett, bármikor halni kész hadsereget tisztelhetünk bennük.

Próbálják az árkokat begyújtani, mert azok hivatottak feltartóztatni a holtak seregét a várfaltól. De a jeges vihar minden tüzet elolt. Davos próbál jelezni Dany-éknek, de azok nem látják fentről a jelzést. Ekkor tüzes nyilakkal próbálkoznak, azonnal elalszanak. Jönnek a fáklyák, de mit sem segítenek. Ekkor egy szigorú, zárt formációban kivonuló néhány Makulátlan mögött megjelenik az eltökélt arcú Melissandre, és odamegy az egyik árokba odakészített barikádhoz. Ráteszi a kezét és megint imát mormol.

Már-már úgy tűnik, kialudt az ő tüze is, mert egyre kétségbeesettebben imádkozik, de nem történik semmi. Az utolsó előtti pillanatban, mielőtt őrá is rárontana egy holt, begyulladnak a tüzek végre. Jó, ezt azért tudtuk, hogy így lesz, de azért sikerült úgy megcsinálni ezt a jelenetet is, hogy volt izgalom rendesen.

Sandor Cleagen ettől az egész tűzdologtól, mint köztudomású, kivan, ezért aztán elmenekül onnan, be a várba, és Beric hiába marasztalná, ismét megbizonyosodhatunk róla, hogy a Véreb magasról tesz bármire, ha tűz van a közelében.

Közben megnézzük, mi van Brannel. Theon próbál az összes bűnéért bocsánatot kérni tőle, de Bran közli vele, hogy ha ő nincs, akkor ma ő nem a háromszemű holló, és senki nem lenne ott, ahol lennie kell: otthon. Bran közli: most mennem kell – kifordulnak a szemei, fehérbe váltanak, és ő már repül is a hollókkal.

Na, ekkor látjuk először az Éjkirályt, ahogy a Jégsárkányon megérkezik. Jon közben kénytelen volt leszállni az Istenerdő falára, és ott várni, hogy egyáltalán lásson valamit a jégviharban.

Az Éjkirály kinyújtja a kezét, és ilyen módon utasítja, az árkokban gyújtott tüzek előtt egyébként nyugodtan várakozó holtak egyikét, hogy  menjen neki a lángoló barikádnak és feküdjön rá. Majd még egy, majd újabb, majd sokadik teszi meg ezt, és ekkor elalszik egy ponton annyira a tűz, hogy a holtak át tudnak törni.

Beindul újra a holt-cunami. Pillanatok alatt felmásznak a falon és már benn is vannak a várban. Hőseink már végtelenül elcsigázottak, de küzdenek, utolsó erejükig. Arya a várban, a könyvtárszobában összeakad néhány zombival, de mivel nagyon csendesen tud lopakodni, igyekszik így megúszni a kalandot.

Közben Mormont úrnő ki mással is akadna össze a várudvart védve? Egy zombi óriással. Azonnal tudjuk, hogy ennek nem lesz jó vége: az óriás odébb löki őt úgy, hogy még Királyvárban is hallhatták, ahogy nyekken szegényem.

Közben a Véreb Aryát védi, mert bármennyire is ügyesen lopakodik a lány, más irányból már rohannak a zombik. Beric is ott van velük.

Közben Mormont úrnő felkel, és minden erejét összeszedve, ordítva rohan az óriás felé. Az felkapja, és megszorítja hatalmas kezével. Lyanna Mormont tovább visít, mire az óriászombi közel emeli őt megmaradt fél, hidegkéken világító szeméhez. Ekkor Lyanna, utolsó erejével beledöf egy tőrt a hideg, kék, világító szembe – és így hal meg, a szemünk láttára a világ legtökösebb, fiatal úrnője. Harc közben, egy óriást ölve meg.

Véreb, Arya és Beric menekülnek a zombik elől, és Beric a saját testével tartja fel az áradatot. Nagyon súlyosan megsérül, a halálán van. Bemenekülnek egy szobába, ahol meghal.

Egy hang szólal meg mögülük: Nem hiába hozta vissza annyiszor a fény ura. Fontos feladata volt. Az, hogy most ott legyenek. – a Vörös Asszony, Melissandre áll ott és közli a nyilvánvalót.

Arya ezt mondja – Ismerlek téged. – hangja vészjósló.

Melissandre-nak szeme sem rebben, közelebb lép, és nézi Aryát. A lány folytatja: Azt mondtad, sok szemet le fogok zárni.

Melissandre átveszi a szót: Barna szemeket. Zöld szemeket. – majd kis hatásszünet. – És kék szemeket.

És közben így néz: Érted, ugye?

Közben hallhatóan özönlenek a zombik az ajtón túl. Melissandre még tartogat meglepetést, ezt kérdi Aryától: Mit mondunk a halálnak? – Ahogy Syrio tanította Aryát. – Ma még nem. – nyugtázza a lány, és elrohan valahova.

Ezek után összecsapásra kerül sor a sárkányok, és elveszett testvérük, a Jégsárkány között. Nem nagyon lehet tudni, hogy éppen ki harap kit, ki akarja leokádni tűzzel/jéggel a másikat, de az biztos, hogy Jon sárkánya megsérül, lezuhannak. Jon elkezd menekülni a vár felé.

Az Éjkirály is lezuhan. Ott áll a Földön, és akkor jön az a pillanat, amit már azóta vártunk, mióta megszülettek a kis sárkányok: Dany sárkánya, Drogon tüzet okád rá, teljes erőből. De a sárkánytűz nem árt az Éjkirálynak! Eloszlik a tűz, elhamvad, és ő ott áll továbbra is, és bakker még mosolyog is! Ha van gyűlöletes mosoly a világon, hát ez az!

Az Éjkirály elindul gyalog a vár felé, Jon pedig kb. 150 méterre tőle lemaradva észreveszi a lehetőséget és elindul mögötte. De az Éjkirály persze észreveszi. Lassít. Megfordul. Jon már rohan, már egészen közel ér hozzá. Emlékezzünk: Jonnak valyriai acélból van a kardja, azzal meg lehet ölni egy Mást is, de az Éjkirályt is.

És akkor megtörténik megint olyasmi, amit vártunk végül is, de szívesen lemondtunk volna róla: az Éjkirály azzal a jellegzetes kézmozdulatával felébreszti a körülöttük egymás hegyén-hátán heverő összes halottat.

Nemcsak az addigi saját zombijait. Hanem mindenkit. Eddiet, a varjútestvért, aki éveken át Jon barátja volt. Az eddig meghalt Makulátlanokat és Dothrakikat is. Mindnek kéken világít a szeme. „Óbakker, csak ezt ne!”- gondoljuk, és az Éjkirály már megy is tovább a vár felé, Jont pedig otthagyja, hadd küzdjön meg egyedül azzal az ezernyi zombival, akik jó része szinte percekkel ezelőtt még a korábbi Észak Királya oldalán küzdött. Ha van rémálom, akkor ez az.

Közben Sansa, Tyrion és a nők és gyerekek ott üldögélnek a Kriptában… Szegfű motozást hall. Én egy pillanatra azt hittem, hogy a falon át betörtek a holtak mikor egyszer csak egy csontvázszerű kéz nyúlt ki egy üregen, de atyaég, az a megvilágosodás, mikor rájöttem, hogy AZOK a holtak is felkelnek! Na ezért a meglepetésért az összes eddigi hibát elnézem az HBO-nak, de tényleg :). Már komolyan attól féltem, hogy Ned Stark is feltámad és elkezdi enni a rokonait basszus. (Ez nem történt meg.)

Sansának és Tyrionnak itt van egy nagyon megható közös jelenete, amikor ott pihegnek egy sír mögött, elszánva magukat a végső küzdelemre, és ahogy néznek egymásra… végül is szép pár is lehettek volna. Ők is belevetik magukat a harcba, mert a kripta összes halottja előmászik nyughelyéről és mind éhesek…

Dany leszáll Drogonnal, hogy Jon-nal egyeztessen, hogy Brant kell védeni (az egyeztetést úgy kell érteni, hogy végre már dölyfös duzzogás nélkül kiáltja oda a fiúnak, hogy Braaaaan!). Ez végül is végzetesnek bizonyul, hiszen a zombik ellepik a sárkányt miközben a földön tartózkodnak. Dany leesik Drogon hátáról, és onnantól kezdve védtelenül marad a földön. Jorah kerül elő a semmiből, és védi a lányt. Dany is kardot szerez és megpróbálnak túlélni.

Itt kezdődik ennek a résznek a legvarázslatosabb része.

Eddig nem ejtettem róla szót, de van egy szereplője a filmnek, aki szerintem Oscart is érdemelne. Ez pedig a zeneszerző, Ramin Djawadi. Ez az ember, amit megalkotott ezekkel a zenékkel az összes évad alatt, és ezekkel a betétdalokkal, a házak különböző stílusaival, de akár csak a Castamere-i esővel, az külön 10 pontot szerez a sorozatnak. Minden dal egy történet, minden motívum egy külön érzés. Ha zsenit akarsz munka közben tetten érni, hallgasd a zenéit!

Nos, ennél a résznél érkezett el egy új dal a sorozatban. The Night King a címe – stílusosan (alább beágyaztam), és innentől az epizód olyan, mint egy videóklip, amit még sokszor fogunk nézni és persze hallgatni.

Az Éjkirály a hadnagyaival elkezd bevonulni szépen lassan a várba, miközben ez a zene szól. Közben Jon is igyekszik eljutni az Istenerdőbe, ahol Theon is már utolsó erejével küzd az oda is betörő holtak serege ellen, miközben Bran fehér szemekkel repül éppen valahol máshol…

A Jégsárkány sebesülten ugyan, de pont a várudvaron szállt le, talán félig meg is vakult, és elállja azt az utat, ahol Jon akarna bejutni az Istenerdőbe.

Jon szemével látjuk Brienne-t, Thormundot, Szürke Férget, Jaime-t… mind-mind erejük végén járnak, hiszen újra kellett kezdeniük a harcot a feltámadt holtak ellen. Itt már tényleg minden mindegy, minden vágás lehetne akár az utolsó vágás is…

Közben Theonnak elfogy az összes nyila, így az íjával üti-vágja a még megmaradt holtakat, mígnem sikerül mindet lekaszabolni. Illetve csak úgy tűnik. Ugyanis ott vannak ugyan, de nem támadnak.

Az Istenerdő bejáratában megjelenik az Éjkirály és a hadnagyai. Megállnak. Tudjuk, hogy ilyen a valóságban nincs, de nem érdekel bennünket, mert nem akarunk már valóságot, csakis azt, hogy ezek a jelenetek örökké tartsanak.

Bran visszatér a révületből, és a végtelenül fáradt Theonhoz szól.

– Jó ember vagy Theon. Köszönöm.

Theon néz rá, és mi, naivak azt hihetnénk, hogy minden eddigit köszönt meg Bran. De aztán belénk nyilall az igazság: azt köszöni meg Bran, ami most következik.

Theon egy dárdával elkezd rohanni az Éjkirály felé. Nyilvánvaló, hogy feláldozza önmagát és meg fog halni. Büszkén és minden maradék életerejével rohan a halálba.

Az Éjkirály elveszi tőle a dárdát és kettétöri, és azzal a mozdulattal bele is döfi Theonba az egyik eltört dárdanyelet.

Theon leroskad a földre, szájából vér folyik, de még nem halt meg. Ő, aki ennyit szenvedett már, a halálban sem lel rögtön kegyelmet, így szinte megnyugtató látni, hogy meghal végül.

Az Éjkirály eközben odaér Bran székéhez. Bran néz fel rá, a hideg, rusnyakék szemekbe. Közben a várakozó hadnagyokat mutatják, hogy az egyiküknek meglebben a haja. Ekkor én már ezt gondoltam: WTF, ki érkezik???

Jonra többször is visszanézhetünk, hogy mennyire kilátástalan számára a Jégsárkány mellett eljutni az Istenerdőbe. Dany és Jorah próbálnak visszajutni a várba, de Jorah egyre több sebből vérzik. Mindenki az életéért küzd, senki nincs, aki Bran segítségére lehetne. A sárkányok se látszódnak sehol. Az egyik lehet, hogy meg is halt, a másik talán még él, de nincs a közelben… Mindenki más a saját túlélésével van elfoglalva, szemmel láthatóan egyre kisebb reménnyel…

Bran ott ül tehát, felnéz az Éjkirály szemébe. Meglobban valahol egy olyan szellő, ami nem a jégvihar része. Bran lenéz az Éjkirály mellkasára.  Az Éjkirály ettől megdöbben.

És ekkor ordítva megérkezik szinte repülve, fölülről, valahonnan ugorva, vagy nem is tudom, de mindegy is: ARYA! Magasra emelt kezében egy sárkányüveg tőrt lendít, mint aki felülről lefelé, lendületből akar vele lesújtani.

De az Éjkirály résen van, hiszen ahogy Bran lenézett a mellkasára, az rögtön gyanús volt neki, és ahogy Arya majdnem sikeresen ráugrott, az Éjkirály pördült egyet maga körül, és elkapja a lányt a torkánál. Arya így szinte megáll a levegőben, ahogy megtörik a lendülete. De akkor, abban a pillanatban a felemelt kezéből leejti a tőrt… és elkapja alulról a másik kezével. És ledöfi az Éjkirályt a sárkányüveg pengével, pontosan ott, ahova Bran olyan jelentőségteljesen nézett.

És akkor minden zombi, holt, hadnagy és a Jégsárkány is a semmivé lesznek.

Mindenki, aki addig túlélt, megmenekül. Kivéve Jorah-t. Ő Dany zokogásával övezve, még egy utolsót szólni próbálva – talán ezt: Khalesi – az örök harcmezőkre távozik.

Vannak, akiket nem láttunk meghalni, de nem látjuk őket élve sem, például a másik sárkányt, vagy épp Szellemet – hogy legyek ilyen kedves, és ne az emberekre koncentráljak.

Hajnalodik.

Melissandre kimegy a várkapun a felkelő nap irányába, de leveti a köpenyét. Davos követi tisztes távolból, arcán eltökéltséggel. A nő leveti nyakából a nyakéket, és megy tovább a hóban, miközben a mindig hozzá tartozó nyakéket ledobja, utána se nézve. Davos döbbenten látja, hogy az asszony haja kifehéredik, teste összetöpörödik annyira, hogy a ruha is lecsúszik róla. Megy még néhány lépést, majd eldől, és többé nem mozdul. Úgy történt, ahogy mondta: még a hajnal előtt meghalt.

Nálam 11/11-es ez a rész.

Ezek a harccal teli részek nem úgy a kedvenceim, hogy bármikor és bármennyiszer újranézem őket. Ezek olyanok, amik elsőre beégnek az agyamba, és örömmel gondolok vissza rájuk. Ritkán nézem meg újra, de akkor szinte ugyanolyan izgalommal, mintha először látnám. A zenét viszont azóta is hallgatom. Újra és újra.

Hogy mi várható a következő – avagy maradék három – részekben?

Nagyon sokat szoktam találgatni, hogy vajon mi lesz majd, de már nem ilyenkor. Két évig találgattam, hogy vajon mit kapunk a 8. évadban. Többet kapunk, mint vártam, jobbat is.

Várom a következő részt és beszámolok majd arról is.

VR

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük