Majdnem egy hetet gondolkodtam azon, hogy a Trónok Harca 8. évad 1. része utáni beszámolómat követően még egyszer kellene írnom arról, hogy bakker, nekem tényleg nagyon tetszett az első rész!
Egyetlen hibát tudtam csak felróni, és az a párbeszédek tömörsége és sutasága lett volna, de ha figyelembe vesszük – márpedig én figyelembe vettem, és csak a saját véleményemet szeretném leírni, másokét nem tudom tolmácsolni, az a mások dolga 🙂 –, hogy két kihagyott év után kellett felvenni a fonalat és összeterelni olyan karaktereket egy kupacba, akik évszázadoknak tűnő távlatokban, vagy épp ezer mérföldekkel odébb találkoztak egymással utoljára, ha egyáltalán találkoztak, nem pedig elsétáltak egymás mellett két külön kis ösvényen.
Szóval ennek az érzésnek nem szenteltem inkább külön publicisztikát, hanem vártam a második részt az utolsó évadból, közben, hogy felfrissítsem a tudásomat, nekifutásból megnéztem azért majdnem hat teljes évadot újra, de aztán közbejött a Húsvét :).
Hétfőn reggel a locsolkodás kapcsán extrém korán keltem – mint köztudott, nem erről vagyok híres –, és 9 órakor már a Trónok Harcával kávézgattam. 10 órakor már másodszor néztem. És azóta még párszor.
Tény, hogy ami rossz, azt egyszer is alig nézem meg. Ismerőseim sokszor röhögnek azon, hogy elkezdek nézni egy filmet vagy sorozatot, és ha rossz a vágás, vagy rosszul indítanak, akkor én nem pazarlom tovább az időmet vele, akár 5 perc után lekapcsolom. (Legutóbb az Oscar-díjas, A víz érintése járt így.)
Nos, az, hogy egy nap alatt 4-5 alkalommal nézek meg egy epizódot, az elég jól előre jelzi a 10/10-es osztályzatot nálam.
A véleményem persze szubjektív. Ahogy korábban már írtam, kifejezetten kettős érzéseim voltak a sorozattal korábban, mivel olvastam a könyveket is, de mostanra ez már teljesen elmúlt. Élvezem minden percét, mint mikor az ember tudja, hogy ezek az utolsó pillanatok valamiből, és a teljességében meg akarja élni.
Nos, pont erről szólt a nyolcadik évad második epizódja is. Egy nagyon hosszú, nagyon tartalmas, utolsó előtti napról.
Természetesen tartom magam a dogmagyilkosi hírnevemhez,és fullban tolom a spoilert, mert nem érdekel, hogy vannak még a Földön olyan emberek, akik nem látták.
Ez történt a Trónok Harca 8. évad 2. részében
Ott kezdődik, hogy Jaime ott áll Sansa, Daenerys és Jon asztala előtt a nagyteremben, és ők nehezményezik, hogy a beígért Lannister sereg helyett egyedül érkezett, ráadásul úgy, hogy mindenki tudja, hogy a Királyölőben nem lehet megbízni.
Szép, szembenézős jelenet volt, Jaime-nek már kijárt egy ilyen, hiszen a katarzis ennél a karakternél igencsak szükséges a fejlődés szempontjából.
Jaime elárulja, hogy Cersei szerződött 20ezer aranykompániás zsoldossal, közben amellett érvel, hogy szeretné az embereket védeni, hiszen erre esküdött fel, a többiek meg azt mondják, hogy nekik ez kevés. Tyrion is szólásra emelkedik, de ami a lényeges, Brienne kiáll Jaime mellett, és közli, hogy az életét is rábízná, megbízik benne. A férfi fejére olvassák a bűneit, például, hogy megtámadta Ned Starkot, és erre Jaime azt mondja haragosan, hogy „Háború volt!” – ami egyébként konkrétan nem igaz, mert ettől a cselekedetétől lett háború emlékeim szernt, de ne rójuk fel neki, hogy nem emlékszik pontosan.
Bran közbeveti: Mit meg nem teszek a szerelmünkért… – utalva arra, hogy háború ide vagy oda, Jaime-nek elég a szerelem is indokként. Jaime itt olyan furán néz Branre, ahogy mindenki más szokott, mikor Bran valami olyasmit tud, amit józan ésszel felfogva, nem kellene, hogy tudjon, de hát mi meg konkrétan tudjuk, hiszen láttuk, hogy Bran első kézből tudja az infót, elvégre ténylegesen ott volt még kisfiú Branként, mikor Jaime a fenti mondatot kimondva kilökte őt az ablakból. Szóval a fura nézés itt kissé felesleges, inkább egy szemlesütés, vagy egy nagy sóhaj helyénvalóbb lett volna.
Dany középen ül immáron, mint királynő, de a jobbján ülve Sansa gyakorlatilag fejet hajt Brienne érvei előtt, és egyetért azzal, hogy Jaime-re is szükség van, mint mindenkire. Dany csak pislog, hogy hát csodálatos, hogy helyette Sansa hozza meg a döntést.
Itt külön feltűnő az volt számomra, hogy a „megbeszélés” többi résztvevője, a házak urai és egyéb küldöttségek egyszer sem mordultak közbe, ahogy szoktak, helyette síri csend uralkodott a hátsó sorokban. Nyilván nem véletlenül.
Dany-nek közben feltűnik, hogy Jon kerüli a tekintetét, sőt a társaságát is, de hát a szerelemesek egy hullámhosszra való kerülésénél magasabb rendű szempontok is jelen vannak éppen, úgyhogy ezt a dolgot nem feszegeti, de többször is megmutatják nekünk a rész során, hogy ez a helyzet bizony fennáll.
A nagyteremből kijőve, a második jelenetben Dany jól leszidja Tyriont, hogy nem látta előre, hogy Cersei tojik az egyezségre, és ennek a végén Tyrion keserűen közli Varys-szal és Jorah-val, hogy a segítő jelvénye vélhetően kettejük közül valamelyikre fog kerülni a történet végén.
Arya ismét felkeresi Gendry-t, és rákérdez, hogy áll a fegyverével, amit kért tőle, mire a férfi közli, hogy sokkal fontosabb dolga van, mert a halál közeleg. Erre Arya kifejti, hogy ismeri a halál számtalan arcát, erre is kíváncsi, ami most közeledik. Gendry ráeszmél, hogy valóban, jobb, ha sürgősre veszi Arya kérését.
Jaime közben Brannel társalog a Varsafánál az Istenerdőben, aztán Jaime találkozik Brienne-nel is, és elmondja neki, hogy szeretne az ő parancsnoksága alatt szolgálni. Közben látszik, hogy körülöttük eszeveszetten folyik a felkészülés a holtak serege és az Éjkirály ellen. Mindenhova sárkányüveg van beapplikálva, és úgy egyébként a főcím alatt látszik, hogy Deres körül mennyire átrendezik a terepet, felkészülve a remélhetőleg nem végső összecsapásra.
Brienne-en látszik, hogy meghatódik a ténytől, hogy a Nagy Jaime Lannister a vezetése alatt akar harcolni a még megmaradt képességeivel.
Közben Jorah, az Andal arra kéri Dany-t, hogy legyen megengedőbb Tyrionnal szemben, mert bár nem kedvelte meg őt a közös kis kalandozásuk során annak idején, mert a törpének be nem állt a szája egész úton, de a sok beszéd mögött az elme, az valami káprázatos. Dany enged a kérésnek, mire Jorah még egy valamit javasolna…
És a következő jelenetben azt látjuk, ahogy Dany beszélgetést kezdeményes Sansaval, aki éppen a szokásos ellátmányos ügyeket intézi. Jól eszmét cserélnek mindenféle fontos dolgokról, de a végére Sansa kemény kérdéseket tartogat: mi lesz Északkal, ha vége lesz minden harcnak, ha elűznek minden gonoszt? Erre nem érkezik válasz, csak Dany szintén kemény tekintete és visszahúzódó metakommunikációja, merthogy közben emberek érkezéséről szóló kürtszó harsan.
Theon érkezik néhány emberrel. (Múltkor jól félreértelmeztem egyébként, mert azt hittem, hogy Yara akart Deresbe menni és Theont a Vas szigetekre küldi, de pont fordítva volt.) Sansa összeölelkezik a fiúval, bár őszintén szólva nem értem a nagy összeborulás apropóját. Martinnál ugyebár anno megszoktuk, hogy akiknek az előbukkanását fontos várnunk, azokról sok szó esik. Konkrétan anno alig vártuk, hogy Tywinn Lannister előkerüljön már végre, mert már mindenki róla beszélt. És nem csalódtunk.
De mostanság Theonról nem esett szó, így Sansa reakciója kissé váratlan ahhoz képest, hogyan keményedett meg mostanára. Lehet, hogy ezzel akarták megmutatni, hogy ő is csak egy lány, aki szeretetre vágyik, és csak egyetlen ember ismerheti az igazi arcát, az aki végignézte a szenvedéseit is? Ezt az érzést majd még erősítik egy következő, röpke pillanatban, amikor még feltűnnek együtt, külön.
Davos és Szegfű közben forró, levesszerű ételt osztanak az udvaron, miközben eligazítják az embereket. Egy meglett, élete delén lévő, erősnek tűnő férfi azt magyarázza Davosnak, hogy ő nem harcos, mire Davos kénytelen közölni, hogy most mindenkinek harcolnia kell. Ennek kontrasztjaként egy 7-8 év körüli, megégett arcú kislány arról beszél mély meggyőződéssel – Lyanna Mormont eltökéltségét idézve –, hogy mivel mindkét bátyja harcban esett el, ezért most neki kell harcolnia és ő erre készen is áll. Szegfű azt mondja a kislánynak, hogy a harcok idején ő a kisfiával a katakombákban – kriptában – fog elbújni, nagyon örülne neki, hogy ha egy ilyen bátor harcos vigyázna rájuk. A kislány így beleegyezik, hogy oké, lemegy ő is a katakombákba és ott fogja őket védelmezni… Nagyon szép, látszólag felesleges, de szerintem kifejezetten szükséges jelenet volt, hogy lássuk, nem mindenki harcos alkat, akinek meg nem kellene, az kifejezetten küzdeni akar. Nincs fekete és fehér.
Közben megérkeznek a maradék Varjak – vesszek meg, de most sem tudom Jon haverjának a nevét… ja, megvan: Eddie –, Tormunddal és Beric Dondarionnal. Beszámolnak Utolsó Menedékben szerzett tapasztalataikról, és itt hangzik el a tény: gyakorlatilag kb. holnap reggelig van idő felkészülni, addigra ideérnek a holtak és az Éjkirály.
Összegyűlik a Csapat – tehát kb. minden fontos karakter – egy tervasztal fölött, és az esélyeiket, meg a harc kimenetelét latolgatják. Bran itt közli mindenkivel, hogy van ám egy fontos információ, amiről eddig nem esett szó: az Éjkirály őt akarja mindenképp elpusztítani, mert ő az emlékezet. Néhány résszel ez előtt – vagy egy jó korai évadban talán? – szó esett már valamelyik karakter szájából arról, hogy akiről nem emlékeznek meg, az kétszer hal meg… Erre utal vissza Sam, hogy valóban, ha a világ emlékezetét kitörli az Éjkirály – ez márpedig Bran –, akkor tudja igazából elpusztítani az emberiséget.
Ez egy olyan szál életre keltése, ami eddig nem volt jelen a sorozatban, és biztosan jó sokat el lehet rajta mélázni, de majd térjünk vissza erre szerintem az évad végén.
Bran és Tyrion rövidke kis külön-cseveje, illetve Szürke Féreg és Missandei háború utánra vonatkozó, jövőbeli terveik után nagyon fontos jelenet következik.
Sam megkérdezi Jont, hogy elmondta-e már Dany-nek a hírt arról, hogy ő is Targaryen. Jon nemmel felel. Odatoppan hozzájuk Eddie is, aki kinyilvánítja, hogy szerinte nekik kampec. Jon mondja Samnek, hogy nyugodtan menjen ő is Szegfűvel és kicsi Sammel a kriptába, ott védve lesznek, de Sam emlékezteti őket, hogy ő volt az első, aki megölt egy Mást, és Thenneket is gyilkolt – Eddie közbeveti, hogy mármint egyetlen Thenn-t –, és az Elsők Öklét is túlélte. Eddie kinyilvánítja, hogy ha ezekre alapozunk, akkor nekik tényleg kampec, és tényleg nem kell több jel, hogy itt a világ vége.
Jaime, Tyrion, Brienne, Pod, Davos és Tormund összegyűlnek – egyesével érkezve – a nagyteremben, és az utolsó éjszaka apropóján beszélgetéssel, sztorizgatással, egymás ugratásával próbálják eltölteni a végső harcig hátralévő időt. Nagyon nagy kedvencem ez a jelenet ebben a részben, később még visszatérünk hozzájuk.
Eközben Arya a bástyán üldögélő Vérebhez csatlakozik, dumálgatnak kicsit, szinte már barátként, onnan kezdve, hogy a Vérebnek is feltűnt, hogy Arya mennyire szótlan lett ahhoz képest az állandóan kérdező, folyton beszélő kislányhoz képest, aki volt, mire Arya kimondja a legnyilvánvalóbbat: megváltoztam.
Majd odaül hozzájuk Beric is, aki elkezd a Fény Uráról papolni, mire a Véreb közli vele, hogy hiába hozta őt vissza 19-szer a Mhyr-i Toros, ha áthajítja a falon huszadszorra, akkor már nem lesz, aki visszahozza.
Erre Arya feláll és így szól: nem fogom az utolsó óráimat két vénséggel eltölteni.
És elmegy Gendryhez, akivel hát intim viszonyba keverednek. Nos, ha valakinek kétsége lett volna afelől, hogy felnőtt nő-e már Arya, közlöm, hogy igen. (Kissé bizarr volt nézni ezt a jelenetet, miközben még totál az ember szeme előtt van a 10 éves Arya, aki Tűvel gyakorolja a vizitáncot…)
Felüdülésként visszatérünk a nagyteremben sztorizgató harcosokhoz, és akkor ott arra keveredik a beszélgetés, hogy Brienne nem lovag. Tormund most már közvetlenül is tud udvarolni – ezek a jelenetek is a kedvenceim egyébként 🙂 – a lánynak, és kimondja a nyilvánvalót: ha ő király lenne, lovaggá ütné Brienne-t. Ekkor Jaime elgondolkodva: végül is ehhez nem kell király, hiszen bármelyik lovag lovaggá üthet bárkit, aki arra érdemes.
És akkor megtörténik: a szemünk előtt születik meg Brienne, a Hét Királyság Lovagja. Megható és felemelő, tényleg afféle révbe-érős jelenet, kellett már ez, hiszen Brienne a sorozat során kb. harmincszor mondja ki: nem vagyok lovag. Most már akárhányszor nézzük újra, tudni fogjuk: de az leszel :).
Ezek után Lyanna Mormont és Jorah Mormont beszélgetésének lehetünk tanúi, amikor is megint csak fény derül arra, hogy a legtökösebb karakter Lyanna Mormont a világon, mert még kuzinját is leiskolázza bátorságból. Ezek után Sam Jorahnak adja a saját, otthonról elcsent, Valyriai acélból készült, Átokszív elnevezésű kardját, hogy méltó kar forgathassa – mivelhogy ő még egyenesen se tudja megtartani.
Ismét visszatérünk az immáron egy lovaggal többel rendelkező kis nagytermi csapathoz, ahol Tyrion éneklésre akarja buzdítani az egybegyűlteket, de mindenki nemet mond. Kivéve Podot, aki elénekel egy olyan szépséget, ami azóta is itt visszhangzik a fülemben (lásd alább, beágyazva). Egy lányról szól, aki olyan szellemekkel táncol, akiket valaha szeretett, ismert. És soha többé nem akarja őket elhagyni, meg ők sem akarják őt. Míg a dalt hallgatjuk, pillanatképeket látunk a vár különböző részein beszélgető, pihenő, várakozó embereiről. Itt látjuk újra együtt Theont és Sansat. (Most szöget ütött a fejembe, hogy mi van akkor, ha Sansa, előéletét tekintve egyetlen potenciális párjaként azt a férfit tudja elképzelni, aki nyilvánvalóan nem tud neki ártani már…? Merthogy úgy néz Theonra, ahogy kb. még senkire: ellágyulva, szeretettel.)
Jon a kriptában az anyja, Lyanna Stark nyughelyénél szomorkodik, ahol Dany lepi meg őt. Végre elmondja a lánynak az igazat, amit nemrég tudott meg a saját származásáról. Dany nem hiszi, ki is mondja: ez hihetetlen. És fura, hogy pont Jon testvére és legjobb barátja a hír forrása… – fejtegeti. Dany ebben a jelenetben minden, csak nem szimpatikus számunkra. A beszélgetés vége is rosszul záródik: „Ha ez igaz, akkor te vagy a Vastrón egyetlen férfi örököse…” – mondja Jonnak. Mintha ebben a nyomorult helyzetben a Vastrón lenne a fontos. Nagyon jól kitalált jelenet, semmi köntörfalazás, és semmi játszmázás a készítők részéről. De szerintem meg fogunk még lepődni. Vagy kellemesen, vagy kellemetlenül.
A rész ott zárul, ahogy Tyrion ott áll a vár falán és bámul bele a sötétségbe, amelyben már ott várakoznak a Mások, alig pár mérföldnyire tőlük…
Összesen 23 jelenet volt ebben a részben, igyekeztem semmit sem kihagyni, de mindenképp nézd meg, ne hagyatkozz az én értelmezésemre és emlékeimre!
Különvélemény
A regényfolyamtól elváló sorozatrészeknél erős alapokat adott a kritikus felhangoknak az a tény, hogy Martin nélkül valahogy a sorozat készítőinek nem sikerült visszaadniuk az időintervallumok jelentőségét és persze hosszát. Míg Martinnál úgy látunk bő egy hónapot, hogy mindössze két jelenet érzékelteti, addig a Martin nélküli, regényről már réges-rég levált részeknél (4-5-6-7. évadok bizonyos epizódja, szálai) az tapasztalható, hogy fogalmunk sincs, hogy napokról, hetekről, vagy hónapokról beszélünk-e. Továbbá a távolságok átszelhetőségét is sikerült jól összekuszálniuk.
Amikor volt az a rész, hogy egy kis csapat elment a Falon túlra és egy élőholtat megszerezve elvitték Cersei-nek a holtak seregének esszenciáját – vagyis egy élőhalottat, mutatóba –, akkor bár láthatólag egyetlen napig tartott a kis csapat kalandja – jól érzékelhető volt ez a hajnal fényeiben, a felkelő nap sugaraiban, a delelőben és a leszálló alkonyatban, továbbá az éjszaka megérkeztében –, mégis maga a sztori olyan hosszan volt tálalva, amekkora időtartam alatt a Martin-i időfogalomban évek is eltelhettek volna akár. Akkor is kis csapat a faltól egy napi járóföldre volt, a Faltól Deres egy heti járásra van, Deres Királyvártól egy hónapnyira, Királyvártól Sárkánykő onnan vissza kb. fél napnyi hajóútra. Akkor Gendry és egy Sárkánykőre hírt vivő holló néhány óra alatt megjárta az utat. Ami képtelenség. A madarak is hetekig repülik át a kétezer kilométereket.
Ez a ritmusváltás a Martini Trónok Harcához képest nagyon rányomja a bélyegét az HBO-s Trónok Harcára, bár szerintem azért meg lehet szokni, de tény, hogy többször kell nézni az évadokat, hogy érzékeljük az idő kvázi nem múlásának tényét.
Most, itt a nyolcadik évad második részében nagyon kiemelték és egyértelműsítették, hogy mindössze egyetlen napról van szó – amikor pedig az előző részben Bran közölte, hogy a holtak serege áttörte a falat, szemfüles rajongók tudhatták (ahogy a vár népe is), hogy oké, mindössze egy hetünk lehet a végső összecsapásig. Mivel Deres a Faltól kb. egy hétnyi járásra van. De mint tudjuk, a holtak serege szeret rohanni… és mivel már holtak, nem fáradnak.
Szeretem egyébként az ilyen lassú folyású, részletekben gazdag tálalásokat, az egyetlen helyszínre koncentrálást, a metasztorikat – ez Martin erőssége is egyébként, hiszen mindig, minden jelenetben van egy beékelt történet egy emlékből, egy viccből, egy példabeszédből, vagy legendából – és ebben a részben minden olyan mesterien volt megcsinálva, hogy a csillagos ötösnél alább én nem adnám.
Nekem valahogy meggyőződésem, hogy az összes bakit direkt teszik bele már az epizódokba – amikre fentebb utaltam –, hogy a következő részig legyen miről beszélni, és a vájt szeműek érezhessék továbbra is, hogy többet tudnak, mint a nagy átlag. Ezért az élményért én külön hálás vagyok, mint rajongó.
Nem szeretek előre ötletelni, hogy vajon mi fog történni a következő részben, és trailereket sem szoktam nézni, úgyhogy a következő epizódra térjünk vissza egy hét múlva szerintem :).
Értékelés: 10/10.
A dal, amit Pod énekelt (két nap alatt 4.5 millió megtekintés :))
