Hála az íróinknak!
Nem szoktam különösebb leltárt készíteni év végén, és az újév elején sem szoktam kifejezetten fogadkozni, de azért a visszatekintős-előretekintős pillanatok váltakozásai nálam is intenzívek ezekben a napokban. Mostanában sokszor eszembe jutottak azok az évek, amikor még nem vállalkoztam. Két ünnep között dolgozni jártam – volt, hogy éjszakára, brrr –, hajnalban keltem, fáztam a hidegben, miközben a buszra vártam, és mindig azt kérdeztem magamtól: mi az úristent keresek én itt? Aztán mindig meg is válaszoltam magamnak: ja, nincs más lehetőségem… Aztán eszembe jutottak az első vállalkozós karácsonyok-évvégék, amikor éjjel-nappal számítástechnikai leckéket írtam, olvasói levelekre válaszoltam, és fórumoztam, amikor csak időm engedte, hogy gyorsabban fejlődjön a vállalkozásom a „nyitok egy boltot, aztán majd lesz valami” megszokott metódus helyett. A legelső céges karácsonyunk pedig kifejezetten kalandosra sikeredett, mert december 22-én döntöttük el, hogy oké, boltot nyitunk, és onnantól kezdve őrült pörgés vette kezdetét. Tudod, olyan, hogy legalább hat dolognak kellene egyszerre történnie, hogy minden flottul menjen, ehelyett a világ visszahúzódott az ünnepi csigaházába, hogy január 4-5-éig elő se dugja az orrát. Hát, érdekes élmény volt, az biztos. De akármi is jutott eszembe mostanság, mindig azzal az őszinte csodálattal vegyes gondolattal feküdtem le esténként, hogy „te jó ég, hova jutottunk idén”! Én is, mint… itt folytatódik Vidi Rita cikke …
