A pusztulás természetrajza – avagy miért kell folyamatosan növekedni?
Állandóan pörögni iszonyú fárasztó még azok számára is, akik szeretik. A folyamatos stressznek, zsezsgésnek, felfokozott hangulatnak kinél gyorsabban, kinél lassabban, de mindig meglesz a böjtje: kiégés, betegség, hullámzó kedélyállapot, elmaradó barátok, magány, vagy épp korai öregedés formájában. Ezekből kifolyólag az az életszemlélet, hogy „éppen csak annyit pörgök, amennyi szükséges a szinten tartáshoz”, az első ránézésre nem egy rossz hozzáállás, mert a stressz-szintet bizonyára alacsonyabb szinten tartja, ami már magával hozza az ezzel kapcsolatos problémák alacsonyabb színvonalát is, csakhogy, hosszú távon ez már megint egy rossz stratégia. Ugyanis ami nem fejlődik, az pusztul. Van egy olyan törvényszerűség, amit úgy hívunk, hogy entrópia. Ez a dolgok természetes pusztulásának jelensége, amit csodálatosan nyomon lehet követni az elhagyatott házakat elnézegetve. Ott, ahol nem laknak, ott, ahol nincs élet, ott, ahol nincs plusz befektetett energia, az a ház az alapig le tud pusztulni, mígnem eggyé olvad a talajjal. Ugyanakkor ott, ahol laknak, és a takarításon kívül semmi mást nem csinálnak, a pusztulás mértéke jóval kisebb, mint ott, ahol elhagyatott az ingatlan. Ott pedig, ahol PLUSZ ENERGIÁKAT fektetnek be: felújítanak, megújítanak, hozzátesznek, frissítenek, az az épület marad meg szinte az eredeti állapotában. Az sem fejlődik a világhoz képest sokat, mert a világ közben irtózatosan felfoghatatlan ütemben… itt folytatódik Vidi Rita cikke …
