Szerelmes vagyok a vállalkozási ötletembe!

Avagy: miért ne tekintsük a vállalkozásunkat a gyermekünknek

Tinédzser koromban hallottam egy mondást, ami valahogy így szólt: Ha valakit igazán szeretsz, elengeded.

Akkor persze még nem értettem, hiszen miért engedném el, ha egyszer szeretem! A szeretetemmel óvom, védem, oltalmazom, és annak, akit/amit igazán szeretek, csak akkor jó, ha én szeretem. Ha én nem szeretem, az neki nagyon nem jó.

Az azóta eltelt húsz év alatt legalább ezerszer jutott eszembe ez a sokat mondó gondolat. Ha elengedem, akkor szeretem igazán. Hmm…

És persze legalább kilencszázkilencvenkilencszer jutott eszembe azonnal a „nanehogymárelengedjemmileszvelemakkor?!” is, elvégre, attól, hogy szeretni vagyok képes, még nem vagyok egy szent.

Aztán egyszer csak rájöttem, hogy eme csodás mondásnak hiányzik a második fele!

Ha valakit igazán szeretsz, akkor elengeded, feltéve, ha el akar menni.

Jaaa, hát így már mindjárt más: ha menni akar, hadd menjen! Így könnyű!

Aztán vállalkozni kezdtem, és bizony előállt az a szituáció, amikor úgy szerettem valamit, hogy nem, soha az életben nem fordulhatott elő, hogy elengedjem!

A vállalkozásom a gyerekem!

A vállalkozások általában úgy indulnak a nőknél, hogy megszületik egy ötletcsíra, mert valami létrehívja. Pontosan úgy, mint ahogy egy petesejt és egy hímivarsejt találkozásából létrejön egy új élet: elkezd fejlődni a magzat.

Sok-sokéjszakányi ábrándozás, álmodozás, sok-sok napon keresztül tartó tervezgetés, belső monológ folytatás, másokkal való megbeszélés után aztán remélhetőleg életképessé is válik ez az ötletmagzat, és egyszer csak megszületik a kisbaba: létrejön a vállalkozás.

Mivel a vállalkozás létrejötte, az ötlet első csirázó felbukkanásával együtt is nagyon hasonlít egy valódi gyerek kihordására, ezért teljesen természetes érzés az, hogy úgy tekintünk a vállalkozásunkra, mint saját csemeténkre. Nemcsak felelősséget érzünk iránta, hanem jól érzékelhető szeretetet is. A legtöbb női vállalkozó úgy érzi, hogy ha szeretettel közelíti meg az üzletet, akkor az egyrészt több örömet is ad, másrészt pedig jobban is prosperál.

Valahogy minden könnyebb, ha szeretjük is azt, amivel foglalkozunk, igaz?

Hé, hát ez túlnőtt rajtam!

Amikor gyereket nevelünk, azt sok féle módon csinálhatjuk. Lehet a gyereken majomszeretettel csüngeni, lehet a saját kis speciális igényeinek megfelelő módon nevelni, lehet nagyon lazán hozzáállni, lehet nagyon előrelátóan, lehet nagyon félteni, és lehet nagyon szigorúnak is lenni. Nincs előírás, tulajdonképpen nincs semmiféle szabály.

Ugyanakkor, ha jól utánagondolunk, akkor bárhogyan is csináljuk, valahogy úgy kell nevelni a gyereket, hogy az életerős, felnőtt korában a helyét megálló, boldog, teljes életet élő, hasznos tagja legyen a társadalomnak. Az nem baj, hogy kicsit kilóg, ha különleges, ha nem hétköznapi, a lényeg, hogy majdan nélkülünk is boldog legyen. Ez a legnagyobb teljesítmény, amit szülőként elérhetünk.

Mi a helyzet a vállalkozással? Hogyan kell nevelni a vállalkozást? Úgy, hogy életünk végéig feladatunk legyen vele, vagy pedig úgy, hogy nélkülünk is megálljon a lábán?

A vállalkozó – cégalapító, cégvezető – általában a vállalkozás motorja. Rám biztos, hogy igaz ez a megállapítás, nincs mit szégyellni ezen. Viszont minden nap eszembe jut az, hogy ha én kiesem valami miatt – mondjuk mert megbolondulok és nekiállok hőlégballonon körbeutazni a Földet -, akkor a cégnek annyi. Vége. End. Fin. Kanyec. 最後に.

Amikor ezt a gondolatot felvetem vállalkozó barátaimnak vagy ügyfeleimnek, mindig megkapom válaszul: De hát miért akarnék én kiszállni? Ez az életem!

Helyben vagyunk, ez még rosszabb. Az oké, hogy szeretünk valakit/valamit, olyan intenzitással, hogy soha nem akarjuk elengedni, de ha ez a valami még az életünk értelmét is adja, akkor ott komoly problémák vannak.

Az elengedés fázisai a vállalkozások életében

Talán furának tűnik, de a görcsös ragaszkodás a vállalkozás-csemetéhez, a valóságban nem jelentkezik ennyire tisztán és felismerhetően. Az elvállás szeretetünk tárgyától, elkezdődik automatikusan, és nagy valószínűséggel végig is fut, mint egy program, hacsak el nem baltázunk valamit közben.

1.      fázis: Az addig olyannyira imádott tevékenységünket, amivel a pénzt kerestük, amiben szinte kiteljesedtünk, elkezdjük megterhelőnek, fárasztónak, unalmasnak találni.

2.      fázis: Megfordul a fejünkben az alkalmazott vagy segítő felvétele. (Ha eleve alkalmazottakkal indulunk, akkor ez a fok itt nem jelentkezik.)

3.      fázis: Kidolgozzuk az alkalmazott vagy segítő felvételét, és hamarosan megvalósítjuk.

4.      fázis: Bár megtartottuk a vezető szerepet, ezt is egyre megterhelőbbnek érezzük. Nem kapjuk meg azt az örömet, mint régen.

5.      fázis: Megfordul a fejünkben, hogy önmagunk helyett kellene beszervezni valakit a cégbe.

6.      fázis: Ehhez megtesszük a kellő lépéseket is, megtervezzük, kivitelezzük.

7.      fázis: Egyre többet vagyunk távol a cég ügyeitől, és nem halunk bele.

8.      fázis: vagy eladjuk a céget, vagy teljesen átadjuk az irányítást.

Akár eladjuk a céget, akár átadjuk valaki(k)nek az irányítást, mindkét esetben tökéletes elengedésnek leszünk részesei. Ez egyben felszabadít és egyben üressé. Megválni valamitől nem könnyű, akkor sem, ha egy darab papírról van szó, tehát teljesen természetes, hogy ezt az érzést nem akarjuk mihamarabb megtapasztalni.

Az elválás igénye egy vállalkozóban akár éveken keresztül tartó folyamatot jelenthet. Vannak, akik évtizedekig küzdenek ezzel, mindig visszaesve a 0. fázisba, amikor is rádöbbenünk arra, hogy egy csodálatos, csiszolatlan gyémánt van a kezünkben, és mi vagyunk a gyémántcsiszolók.

Tudod mit? Egy jól működő vállalkozásnál nem is olyan egetverően nagy probléma, hogy ha nem akarunk tőle megválni, még akkor sem, amikor lelkileg már többször érezzük a terheit, mint a javait. Az óriási probléma akkor van, amikor úgy ragaszkodunk valamihez körmünk szakadtig, hogy az közben tönkretesz bennünket, és csak azt tudjuk racionális érvként felhozni a ragaszkodásunk mellet, hogy: De hát olyan nekem, mint a gyerekem!

 

Most akkor melyiket szeressem?

Melyik a helyes hozzáállás? Az, ha minél előbb útjára engedjük a vállalkozásunkat, és csak a hasznot seperjük be, mint valami lelketlen tőkés-kizsákmányoló-kapitalista – ezt gondolják azokról, akik kizárólag a profitért hoznak létre valamit, és ha ez előző számot figyelted, nagy eséllyel igazuk is van -, vagy pedig ha örökké vele maradunk, és úgy rendezkedünk be, hogy sose kelljen elválnunk?

Direkt tettem fel úgy a kérdést, hogy lásd: valahol középen van az igazság.

A vállalkozásra nem gyermekként, hanem inkább kismalacként kell tekinteni, akiből bizony a végén hatalmas disznó lesz, amit persze több okból kifolyólag is tarthatunk.

A kismalac hasonlat azért jó, mert a vállalkozásoknak eleinte rengeteg törődésre, babusgatásra, terelgetésre van szükségük, de később egyre erősebbé kell, hogy váljanak, hogy már ne kelljen attól félni, hogy elviszi őket az egyes feltételezések szerint nem is létező sertésinfluenza.

Eleinte szeresd. Eleinte nőj össze vele, de aztán hagyd, hátha a maga útját szeretné járni, és hát az sincs kizárva, hogy nélküled akár sikeresebb is lehet. Vedd észre azt is, ha csak veled lehet sikeres! Nincs rosszabb, mint a magára hagyott, de aztán nem működő vállalkozás.

Mint mindennel kapcsolatban, a vállalkozásban is pokolian tudatosnak kell lenni. Azért használom a pokoli jelzőt, hogy érzékeltessem: ez nem ám egy langyos tudatosság, ami úgy néz ki, hogy „Hát, ma van kedvem tudatosnak lenni, de ha holnap nem lesz kedvem, akkor sem dől össze a világ.”, hanem egészen pontosan a tudatosság azon szintjét kívánja meg az embertől a vállalkozás, amit jobb érzésű emberek a hátuk közepére sem kívánnak.

Kérdés persze, hogy kik a sikeresebb, boldogabb, tartalmasabb életet élő emberek: az általam jobb érzésűnek nevezettek, vagy Te, aki szereted amit csinálsz, és nem félsz ezt bevallani sem?

A választ add meg magadnak, akár itt a hozzászólások között.

 

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.