Ezt a történetet Marci találta ki, és én írtam meg:
Petei, a Harmadik galaxis, Tizenötös bolygójának egykori lakója, éppen munkát keresett a Földön. Még csak néhány hónapja élt itt a családjával – Apjával, Anyjával, és kistestvérével. A saját bolygójukról el kellett menekülniük, mert azt betolakodók foglalták el. Petei és családja a Földet tekintették új otthonuknak.
Mikor ide érkeztek, Petei és családja még húsevők voltak, és fogalmuk sem volt arról, hogy növényeket is lehet enni. Egy nap, mikor Petei lenyelt egy mezei pockot, későn vette észre, hogy a pocok bundájára tapadt fűszálat is bekebelezte. Már nem tudta kiköpni, ezért hagyta, hadd csússzon le a fű is a torkán. Tartott tőle, hogy mérgező, de kiderült, hogy nem mérgező a növény, sőt, valami fantasztikus dolgot is eredményezett. A füves pocok elfogyasztása után, Petei éppen hazafelé tartott a mezőről, ahol rendszeresen rágcsálókra vadászott, és az egyik rög átugrása közben arra gondolt, hogy milyen könnyű lenne az élete, ha tudna repülni. Összeszorította rövid lábait, és egy pillanatra elképzelte, milyen érzés lehet elrugaszkodni a talajtól.
És láss csodát, ebben a pillanatban felemelkedett, és jó pár métert haladt előre a levegőben, pontosan úgy ahogy lelki szemei előtt látta.
Onnantól kezdve Petei tudott repülni. Soha többé nem evett állatokat, csak növényeket. A családja megdöbbenéssel tapasztalta, hogy ha ők is növényt esznek, akkor ők is tudnak repülni. Metei, Petei kistestvére még elég ügyetlen volt, de ez nem csoda, még járni is alig tudott.
Érdekesen néztek ki, ahogy közösen repültek: Petei piros volt, mint egy pöttyös lapba, pöttyök nélkül, Metei kék volt, mint a búzavirág, Anya és Apa pedig már rozsdavörösbe hajló színben pompáztak, mert a Harmadik galaxis Tizenötös bolygóján mindenkinek ahhoz igazodott a színe, ahány éves volt.
Olyanok voltak így, mintha négy, nagy kerek léggömb elszabadult volna, és közrefogták volna legkisebb, világoskék társukat.
Ott kezdtem a történetet, hogy Petei munkát keresett éppen.
A család gyorsan rájött, hogy ezen a fejletlen Föld bolygón ahhoz, hogy valaki érvényesülni tudjon, pénzre van szükség. A pénzt pedig leginkább munkával lehet megszerezni. Petei imádta az embereket. Mindig csodálattal figyelte esetlen mozgásukat, és megbűvölten hallgatta karattyoló beszédüket. Ők, a Tizenötös bolygón, gondolatátvitellel „beszéltek” egymással, de itt a Földön gyorsan megtanulták az emberi nyelveket. Ez úgy történt, hogy Petei, egy kirakatban televíziókat látott, megállt előttük, és hosszasan nézte őket. Egy földi fél óra alatt megtanulta a világnyelveket, majd hazatérve pillanatok alatt megtanította ezekre a családját is. Vicces volt, ahogy Metei – ő lévén a legkisebb – mindent kicsit selypítve mondott, mint az embergyerekek.
Petei olyan munkát keresett, aminek a segítségével mindig az emberek közelében lehet. Úgy döntött, hogy pincér lesz.
Kinézett magának egy nagy forgalmú éttermet, és egy délelőtti, vendégektől még mentes órán bekopogott az étteremvezetőhöz.
– Jó napot kívánot, Petei vagyok, én munkát keresek, Önök pedig pincért. Szeretnék itt dolgozni!
Az étteremvezető majdnem leesett a székről, amikor meglátta ezt a fura, piros plüssmacira hasonlító kis lényt az irodájában, de azon még jobban meglepődött, mikor a kis lény megszólalt, piros bundájából kivillantak hófehér fogai, és anyanyelvi szinten beszélve, munkát kért.
Az étteremvezető rájött, hogy biztosan álmodik. De az álom nem akart szűnni, a piros plüssmaci kitartóan nézte őt apró gombszemeivel. Sőt, jól láthatóan topogott is az egyik lábával, miközben karjait kissé idegesen keresztbe fonta maga előtt.
– Khm… uram, minden rendben? – Kérdezte a piros plüssmedvének látszó Petei.
– Ez lehetetlen! – hebegte az étteremvezető.
– Uram, ne mondja azt, hogy lehetetlen, amíg ki nem próbálta, milyen munkaerő vagyok. Biztosíthatom, hogy meg lesz velem elégedve! – erősködött Petei.
– Neeem, nem azt mondom! Jaj, biztos megőrültem! – az étteremvezető úgy döntött, hogy inkább marad az álom-verzió mellett, az majd legalább elmúlik. És úgy is döntött, hogy ha már álom, akkor bármit szabad. Ezért megacélozta lelkét, és így szólt:
– Rendben, egy próbát megér kedves… öhm…
– Petei – segítette ki Petei.
– Ohh, igen, szóval próbáljuk meg ma, délután egy órakor, a csúcsidőben, hogy mire képes kisbarátom!
Úgy is lett. Petei dél után, az ebédidő csúcsforgalmában munkába állt, mint pincér. A konyhán és a kollégák nem fogadták kitörő örömmel. Egyikük kajánul megjegyezte, hogy érdemes lenne Peteire egy sárga villogót szerelni, mivel a térdig érő testmagasságával elég veszélyes tud lenni, még a végén valaki keresztülesik rajta. De Petei nem törődött az ilyen beszólásokkal, már pontosan tudta, hogyan fogja maga mellé állítani az ebédelő közönséget.
Elkezdtek szállingózni a vendégek. Petei apró, rövid lábain odasurrant az asztalukhoz, és felvette a rendeléseket. Gyorsan megtelt az étterem, volt munka bőven. De Petei hősiesen helytállt. Az étteremvezető és a kollégák árgus szemekkel figyelték minden mozdulatát, de nem találtak fogást rajta. A probléma ott kezdődött, amikor készen lettek az ételek, és ezeket ki is kellett hordani a vendégeknek.
Petei erre a pillanatra tartogatta a meglepetését.
Besurrant a konyhára, az ételkiadó pulthoz, majd összeszorította a lábát, és felemelkedett a levegőbe. Az ételkiadó inas tátott szájjal figyelte, majd Petei rövid karjaira tornyozta a sok-sok tányért. Ő egy pillangó kecsességével nekiszállt a lengőajtónak, amitől az szélesen kicsapódott, és repült tovább a vendégek asztalai felé. A levegőből, játszi könnyedséggel pakolta le a tányérokat az éhes emberek elé, akik tapssal köszönték meg mutatványát.
Többé nem volt kérdés senki számára: Peteit a Harmadik galaxis Tizenötös bolygójának, és a Tejútrendszer Föld nevű bolygójának Istene is pincérnek teremtette.