Nem vagyok költő. Nem a rímek, a ritmus és a disztichon az én asztalom, hanem igazából minden más. Ami szabad, laza, kötetlen, terjengő és kedvére elkanyarodó. De néha belőlem is kifakadnak olyan dolgok, amiknek mélyebb és akár több értelmük is lehet, csak értelmezés, hangulat, és elmeállapot kérdése az egész – mármint a befogadó, kedves Olvasó részéről tekintve.
Bár mindig is írónak készültem (többek között), ennek ellenére mindig is utáltam a verseket, de főleg a verselemzéseket. Persze magyar tanáraim ezen most biztosan meglepődnének, mert jó voltam magyarból, és még a verselemzéses anyagrészeket is kentem-vágtam, de fontosnak tartom kiemelni, hogy UTÁLTAM. Úgy tanultam meg ezeket, mint matekképleteket: az van oda írva a tankönyvbe, és megtanulom inkább fejből, hogy szerintük mire gondolt a költő, mintsem én magam törjem rajta a fejem.
Aztán olykor előfordult az is, hogy valahogy éreztem, hogy az, amit magyaráznak az adott versről, az valahogy nem stimmel az én valóságommal. Nekem például az Odüsszeia teljesen mást és többet jelentett, mint amit tanítottak róla. Megmaradtak belőle olyan pillanatképek, amiket nem tudtam kiűzni a fejemből, és amikor elemezni kellett a művet, akkor csak ezek voltak képesek bevillanni. Például, hogy Odüsszeusz odaadja végül magát Hókarú Nauszikának. Emlékszem, végül én csakis erről írta meg a dolgozatomat, ékesszólóan és átfogóan, amire kaptam egy hármast, és azt mondta az osztályfőnököm (ő tanította a magyart), hogy az érvelésem az erkölcsi megközelítésről jogos, csak éppen nem ez volt a feladat. Örültem annak a hármasnak is.
Végül is engem is elért a fiatalokra oly’jellemző „Ki a .szt érdekel, hogy mit gondolt a költő? Vagy, hogy mire gondolt? Hát komolyan, lesz.rom…”
Azóta már tudom, mert egyszercsak rájöttem, hogy a vers mindig egy kapu egy másik világra. Aminek meg kell nyílnia ahhoz, hogy átláss rajta, és vagy azt látod, amit a költő is látott annak idején, mikor írta, vagy teljesen mást. (A regény és a novella is kapu, de sokszor az esszék is. Mármint a jó esszék.)
Maradjunk most csak a verseknél (nem belemenve a számtalan variációjukba.) Vers. Most ezzel és költőjükkel foglalkozunk.
A lényeges kérdés az, hogy megnyílik-e az a kapu, amiként a vers funkcionál, vagy sem.
Vannak, akiknek a verskapuk már egészen kicsi koruktól megnyílnak, és vannak, akik előtt ezek egész életükben zárva maradnak. A versek úgy is értelmezhetőek, mint a páncélszekrények, amik tele vannak kinccsel, de nincs hozzájuk kulcs, hanem neked kell feltörnöd a „mackót”. Minél tapasztaltabb mackós vagy, annál könnyebben megy majd ez a dolog a továbbiakban, de ha még sosem próbáltad, vagy próbáltad és nem sikerült, akkor a megoldhatatlan feladatok közé fog tartozni számodra.
Ebben a verselemzős tekintetben a későn érő típusok közé tartozom, másrészt pedig egész gyerekkoromban, a kötelező, iskolában tanított verseken és költőkön túl otthon csak Ady és Radnóti kötetek voltak. Namost, Ady olyan 12-14 éves korban elég kemény dió tapasztalatom szerint, de Radnóti sem a könnyen feltörhető páncélszekrények közé tartozik.
Csak később, majdnem 20 évesen került a kezembe Petőfi összes (pedig addigra már többet olvastam, mint a fél falu együttvéve, de hát kimaradt, Istenem, van ilyen), és bár rengeteg Petőfi verset ismertem addigra, Sándorunk zsenialitásáról azok mit sem mondtak el számomra.
Ráadásul, valljuk meg őszintén, az iskolákban igazából nem irodalmat tanítanak, hanem irodalomtörténetet. Ami tök jó, meg fontos, csak nem érteti meg a kapu (vagy páncélszekrény) effektust, és úgy akarja a tanulókkal feltöretni az egyébként maximálisan jobb agyféltekés zárakat, hogy közben a bal agyféltekét is trenízozza a biztonság kedvéért, nehogy az átlényegülés véletlenül sikerüljön mégiscsak.
Gyakorlatilag az van, hogy a költő nem gondolt semmire.
A költészet és az alkotóművészet nem úgy történik, hogy vannak a versírási szabályok, és azon keretek között a költők és alkotók megpróbálnak valami rímeset-ritmusosat-sokatmondót és matematikailag is értelmezhetőt létrehozni, hanem totál másképp.
A költők valami olyasmivel kerülnek-vannak összeköttetésbe(n) alkotás közben, amikről nekik sincsenek konkrét fogalmaik, egyszerűen csak érzékelik, hogy valami meg akar születni, aminek ők lesznek majd a szülőcsatornái. Vannak, akik konkrétan hallják a fejükben a szavakat, amiket le kell írniuk, mások meg látják őket lelki szemeikkel leírva, de olyan is előfordul, hogy szófordulatok mantraként ismétlődve nyüstölik a költő elméjét, hogy vesse már végre papírra! Van, aki részleteket jegyzetel, és ezeket később összeillesztgeti, és van, aki odaül és megírja elejétől a végéig egy szusszra, utána alig módosítva rajta. De az is általános, hogy sok féle verzióban kezdenek megszületni a művek, egyik így, másik úgy, még ugyanannál a költőnél is totál színes a „módszertan”.
Vannak, akik nagyon termékeny szülőcsatornák, és ontják magukból ez által a műveket, és azokat ide-oda pakolgatják, toldozgatják-foltozgatják, alakítgatják, sőt, olykor még újra is szülik, vagy megkérnek másokat, hogy segítsenek újraszülni.
És vannak olyanok is, akik nagyon ritkán, nagyon kivételes helyzetekben és állapotban képesek csak ezt a csatornaságot megélni és kiteljesíteni és ebben az anyagi világban megvalósítani, és a műveik ezáltal vagy konkrétan zseniálisan születnek meg, vagy az adott kor adott esetben egy szót sem ért meg belőle, mert akkora és olyan páncélszekrény jön a világra, amilyet még soha senki nem látott, és nem is hasonlít semmire a kategóriájában. Ők a meg nem értett zsenik. Rengetegen vannak köztünk ilyenek. (Vannak, akik egész életükben írnak, fejben, csak saját maguknak hozva létre kapukat-átjárókat. Pedig ezek érdemesek lennének mások elé tárulni is, de hát ezek nem történnek meg mégsem.)
A költészet olyan, hogy költőként te vagy a kapuk mestere. De a kapuk, amiket létrehozol, néha nem tűnnek kapunak, csak esetleg szűk ajtócskának; vagy bár kapunak tűnnek, de senki nem akarja firtatni, mi van mögöttük. Meg sem látják, meg sem értik, nem szivárog át a valóságukba a létezése.
A költő szavai varázslatok, de nem önmagukban fontosak, hanem csakis olyan értelemben, hogy téged, mint olvasót mivé és hova varázsolnak át/el.
A művészet az, hogy mindenki azt olvashatja ki, azt értheti bele, azt láthatja meg benne, amit „akar”. Az akar nem a legjobb szó ide, mert az akarat az az elme által irányított cselekvést takarja, az viszont, ami viszont a verseknél történi veled, olvasóval, az sokkal inkább a lélek művelete, és nemhogy nem cselekvésről van szó, hanem konkrétan a cselekvés nélküli befogadás, szemlélődés, magasabb rendű megértés állapotáról. Elvarázsoltságról, a megvilágosodáshoz közeli élményről.
De azért használom mégis az akar szót, mert a költő akkor jó költő, ha meghagyja neked a szabad akaratot. A szabad akaratnak az is része, hogy olvasóként egyszer így, egyszer meg úgy értelmezd a saját valóságodban a verset, azt is meghagyja neked, hogy egyszer úgymond értsd, másszor meg egyáltalán nem.
Egyetlen költőnek sem feladata az, hogy minden embert áttuszkoljon az ő maga által létrehozott kisebb-nagyobb, szebb-csúnyább, egyszerűbb-bonyolultabb, butácskább-zseniálisabb kapukon.
A költő nem akarja rádtukmálni, hogy ő mire gondolt. Ezt csak a magyartanárok akarják, mert ezt (is) kapták feladatul.
Sokszor ő, maga a költő sem tudja, mire gondolt, meg mire akart gondolni, mert nem gondolkodik basszus, hanem az állandóan megnyilvánuló teremtés részese az által, hogy ő veti papírra a szavakat, ő formálja úgy, hogy az sokak számára megnyíljon végül, de mindenki számára valami sajátot és egyedit is mondhasson azon túl, hogy valamiféle egyetemes igazság is van mögötte. (Az egyetemes igazság tényezője nagyon fontos, mert amikor az nincs, akkor van az, hogy megvalósul a lehető legrosszabb verziójú posztmodernitás: az érvénytelenség.)
Amikor az a kérdés, hogy „a költő mire gondolt”, akkor ezt az egyetemes igazságot akarjuk felfedezni, viszont akkor meg teljesen rossz a sokak által ismert és rettegett kérdés! Ugyanis sokkal helyesebb lenne így kérdezni: Vajon milyen egyetemes igazságot mond el nekünk ez a vers?
A „Vajon a költő mire gondolt?” az egy rejtély. A rejtélykeresés izgalmas és nemes feladat, csak baromira nem oda visz, mint mikor az egyetemes igazságot keressük. Ugyanis az a rejtély, amit a költőnek tulajdonítunk, az egy ember olyan ember rejtélye, akiről alig tudunk mást, mint azt, amiket megírogatott, amit meg nekünk kellene keresnünk, az nem az, ami 150 éve volt, hanem az, ami most van. Itt, nekünk.
Most mi állunk a kapu előtt, és mi akarjuk felnyitni, átnézni és akár át is lépni rajta egy különleges, átmeneti világba.
A költő valóságában ez valami totál más volt, és egyetlen milliméterrel sem jutunk közelebb a művészet megértéséhez és műveléséhez sem, ha azt firtatjuk, hogy a költő mire gondolt, és mi volt az ő valósága.
A költő lehet, hogy arra gondolt, hogy holnap nem lesz mit ennie. Vagy arra, hogy dögöljön már meg végre a szomszéd kutyája, mert az őrületbe kergeti az ugatásával. De közben olyasmit alkotott, ami dimenziókat nyit meg előtted/előttünk, és közben szemernyi köze sincs ahhoz, hogy a világegyetemben ki mit gondolt éppen.
A művészet nem az elme és a gondolás művelete, hanem sokkal magasabb szintű annál. A lélek és a szellemiek művelete a művészet, és az, ahogyan az lecsapódik az anyagba és megvalósul, az csak egy üzenet a kapun túlról: azt üzeni, hogy ide érdemes-e belépned, vagy próbálkozz inkább máshol és/vagy máskor.
Ezért van az, hogy 20 évvel ezelőtt olvasott versek semmit sem mondtak nekünk, de ha ma elolvassuk ugyanazt, emlékezve arra, hogy anno semmit sem mondott nekünk, nemhogy értjük, érezzük is a kapun túli világot – aminek sokszor semmi köze a költő akkori, éppen aktuális élethelyzeteihez, problémáihoz, általános mondanivalóihoz, egyszerűen csak AZ JÖTT és kész. Ez az egyetemes igazságok sajátja: nem mondanivalójuk van, hanem érvényük, időn és téren átnyúlóan is.
A jó versek kapuk. A jó versek misztériumok. Visznek valahova, mutatnak valamit, de biztosan a szavakon és a verselemzés hülye szabályain túl.
Tehát ha legközelebb felteszik neked a kérdést (vagy netán felmerül benned), hogy „Mire gondolt a költő?” és választ is várnak rá, akkor a helyes válasz ez:
– Nem tudok jó választ adni rosszul feltett kérdésre.
És igazából az van, hogy amikor meg kiadják, hogy „elemezd a verset”, akkor arra meg arra legalább két féle helyes válasz van:
- Hagyod, hogy kapuként működjön a vers, és elmondod, hogy előtted milyen világ tárul fel a kapun túl, a kapu által. Őszintén, részletekbe menően, érzelmesen. Ha nem nyílik meg a kapu, akkor tégy belátásod szerint… (érettségin például akár még kamuzni is lehet, olyasmit, amit a szádba adtak korábban a tételkidolgozásnál).
- Vagy ezt válaszolod: Nem tudom elemezni a boldogságot, a fájdalmat, a bűnt, az ürességet, az emberiséget évmilliók óta feszítő gondolatokat és érzelmeket. Egyértelműbb feladatkiadást kérek!
Óriási tévhit hogy a nagy költők minden verse remekmű.
Nem az. Ahogy a nagy zenekarok albumain is 3-4 tényleg jó dal van egy-egy lemezen, úgy a naaaaaagy költők is elképesztő hektikussággal művelték mesterségüket, sokszor túlságosan belebonyolódva a politikába és a közéletbe, ami aztán az ihletettség állapotára is rossz hatással volt végül. Nem minden versük lett kapu, sokan nem is tudták, mire képesek a verseik, vagy, hogy hogyan funkcionálnak a kultúrában és a társadalomban ezek. Vannak/voltak költők, akik számára a vers és az alkotás csupán sznobizmussal megturbózott önkifejezési eszköz volt, és semmi maradandóhoz, fontoshoz, lényegeshez és örökérvényűhöz nem volt összeköttetésük, hanem csak gyártósorokként funkcionáltak, lélektelenül.
Ezért bármikor is arra vetemedne bárki is, hogy verset vagy művet „elemezgessen”, mindig az a kérdés, hogy érdemes-e egyáltalán. Bármilyen kaput ugyanis nem érdemes megközelíteni és a felnyitásával próbálkozni. Vannak ugyanis kapuk, amik a legjobb esetben is csak az érvénytelenbe, de rosszabb esetben a pokolba nyílnak meg. Igen, az általános és középiskolai kötetekben is vannak ilyenek.
Hát nekem most ennyi jött, a szülőcsatornámon átfurakodott ez az üzenet, használd, vagy ne használd, de mindenképp tedd jó egészséggel :).
Vidi Rita
