Kinek NE akarjunk megfelelni vállalkozóként?

Forró nyári éjszaka volt. A fotelben ültem, ölemben a szintén forró laptoppal. Alig félméternyire tőlem, a kisfiam békésen szuszogott a sötétben, miközben nekem a könnyeim potyogtak. Nem az örömtől.

A vélemény

Egy olvasótól érkezett e-mailt olvastam, már vagy ezredszer, és mivel nem tudtam napirendre térni a levélben olvasottak fölött, egyszerűen elsírtam magam. Már azt fontolgattam a fejemben, hogy hagyom ez egész vállalkozósdit a fenébe, és tőlem mehet mindenki, amerre lát, én itt és most (ott és akkor) befejeztem!

Az olvasó, aki a levelet írta, mélységesen fel volt háborodva. Kikelve magából, válogatás nélkül írta a szitokszavakat, amelyekkel kapzsinak, kizsákmányolónak, kapitalistának és gonosznak titulált. Már-már kezdtem azt hinni, hogy én vagyok az ördög földi reinkarnációja, amikor szokása szerint felébredt a fiam az éjszakai etetésre, és ezt az ördögös dolgot szerencsésen ki is űzte a fejemből (vagy az ördögöt belőlem?).

Etetés közben végiggondoltam, hogy mi késztette ilyen levél megírására a weboldalam és ingyenes számítástechnikai tanfolyamom olvasóját: az történt, hogy az illető szembetalálkozott az egyik fizetős oktatásunk reklámjával, és hirtelen kénytelen volt elkönyvelni magában, hogy mégsem úgy van az, hogy Vidi Rita egy földre szállt angyal, hanem bizony én is pénzből élek, mint általában mindenki a Földön. Viszont ezt nem bírta megemészteni, és rám zúdította minden haragját. Így lettem angyalból ördög.

Büfiztetés közben hirtelen megvilágosodtam: na, hogy is van ez?

Adva van egy olvasó, akit látatlanban és ismeretlenül is szeretünk és tisztelünk. Ez az olvasó is ugyanazt kapja, mint a többiek. Mikor ez az olvasó összetalálkozott azzal, hogy lehetséges fizetős tanfolyamra is jelentkezni, akkor hirtelen átbillent valami az agyában a negatív irányba.

De mi van a többiekkel?

A többi olvasó nem írt leveleket. Nem szitkozódott. Nem átkozódott. Hanem rendelt.

Volt, aki hosszasan hálálkodott, a lehetőségért, és azért, hogy az oktatás miatt ki sem kell tennie a lábát a lakásából – ugyanis rokkantnyugdíjas.

Míg visszatettem a gyereket a kiságyába, hirtelen eszembe ötlött az a sok-sok köszönőlevél, amit az elmúlt napokban kaptam, és azok a pillanatok, amikor indiántáncot jártam, egy-egy megrendelés beérkezésekor. De közben, egy gyors fejszámolást végezve, rájöttem arra is, hogy a pozitív hangú levelek fölött nem töltöttem annyi időt, mint efölött az egyetlen, kirohanó stílusú levél fölött.

Ha dicséretet kapunk, megköszönjük, hálát érzünk, majd megyünk tovább. Ha szidást kapunk, megállunk, és azon agyalunk, vajon mit rontottunk el. Az egész életünkre jellemző dorgálás, szigor, korlátozás olyan mélyen beivódik az elménkbe, hogy már az alaptalan szidalmak és dorgálások is elgondolkodásra, és a szidalmazónak való megfelelési lehetőség keresésére ösztönöznek.

Amíg ott sírtam a levél fölött, tucatnyi ötletem támadt arra, hogyan NE akarjak pénzt keresni, és hogyan tegyem meg nem történtté a megtörténteket. Arra gondoltam, hogy leveszem a weboldalról a tanfolyam lehetőségét. „Te jó ég, csak nehogy még valakinek szúrja a szemét!

Az is eszembe jutott, hogy gyorsan írok egy levelet, amit kiküldök mindenkinek, hogy bocsássanak meg nekem, amiért pénzt akartam keresni, többé nem fordul elő!

Még az is felötlött bennem, hogy az egész weboldalt megszüntetem, nehogy megharagudjanak rám az emberek, amiért az ingyenes lehetőség mellett ott volt a fizetős lehetősége is.

Nem szerethet mindenki?

Azt éreztem, hogy nincs szükségem arra, hogy bárki nehezteljen rám. Mert ugyebár azok a rendes emberek, akiket mindenki csak szeret. Mai napig emlékszem, a lassan már felnőtt korú lányom óvodás kori problémájára: – Anya, engem nem szeret mindenki – közölte egy tavaszi napon.

–          Hogy-hogy nem szeret mindenki? Mire gondolsz? – kérdeztem.

–          Hát, tudod, a Krisztike, az kicsi lány, aki most jött az oviba… Ő nem szeret. Fél tőlem.

–          Majd megbarátkozik. De ne vele foglalkozz, hanem a többiekkel, akik imádnak téged, és te is imádod őket. (Érdekes, kívülállóként milyen okosakat tud mondani az ember lánya..)

–          De velük nem foglalkozom anya. Nekem Krisztike a kihívás.

A történet vége az lett, hogy Krisztike a végén már kimondottan utálta a lányomat. Amikor azzal vigasztaltam, hogy: „De hát nem szerethet mindenki!”, akkor egyrészt nem értettem, mit nem ért ezen a lányom, másrészt közben azt gondoltam, milyen rossz érzés az, hogy nem szeret mindenki.

Pedig tény: az ismerőseink jó része nem szeret, még csak nem is kedvel. Mint ahogy mi sem szeretünk, kedvelünk válogatás nélkül minden embert a Földön. De mi ezektől a jól ismert, gyermekeinknek továbbadott tényektől függetlenül, mégis folyamatosan azon dolgozunk, hogy mindenkinek megfeleljünk, mindenki szeressen bennünket.

Ez olyankor kezd furcsa kereteket ölteni, amikor azt várjuk el, hogy a vállalkozásunkat is mindig mindenki egyformán szeresse. Pedig ez még a világmárkáknál sincs így. Akik a Coca-Colat szeretik, hajlamosak utálni a Pepsit, és fordítva. De még nyilvánvalóbb ez a jelenség az Apple kontra Microsoft esetében. Egyiket sem szereti mindenki a világon, de akik szeretik egyiket vagy másikat, azok tényleg szeretik, és szinte elkötelezik magukat a márka mellett.

A saját példámból is látszik, hogy azok, akik feladatokat adnak számunkra, úgymond feladják a leckét, jóval több energiát kívánnak tőlünk, mint azok az emberek, akik beleillenek a normál ügyrendbe. Lehet, hogy ezt az iskolából, az oktatási rendszerből, netán alkalmazotti létünkből hozzuk magunkkal?

A normál ügyrendbe illő emberek: jönnek, érdeklődnek, döntenek, amely alapján vagy vásárolnak, vagy nem.

A normál ügyrendbe NEM illő emberek: jönnek, érdeklődnek, és már anélkül reklamálnak, hogy vásároltak volna. Vagy kritizálnak, vagy kötözködnek, vagy ezer féle dolgot kérdeznek, és ezzel folyamatos munkát adnak nekünk, vagy az ügyfélszolgálatnak. Olyan munkát, amit végül senki nem fog megfizetni, vagyis szó szerint veszteség.

A vállalkozásokat azért alapítják, hogy profitot termeljenek: a tulajdonosok, a részvényesek, az alkalmazottak számára. Sokan elfelejtik ezt, amikor egy kötözködő, beszólogató érdeklődővel találkoznak, és hirtelen a profit elé helyezik annak fontosságát, hogy a kritizálónak megfeleljenek, és hirtelen arra vágynak – néha köztük én is -, hogy: Bárcsak inkább alapítványt indítottam volna, abba nem kötne bele senki!

Elvégre a kritizálónak akár még igaza is lehet…

Igaza lehet, ha konkrétumot kritizál valaki: ha megvette a terméket, és mondjuk az hibás, vagy nem pont olyan, mint amire ő gondolt. Ilyenkor jogos lehet az észrevétel, sőt, üdvös is, mert ezen visszajelzések alapján rögtön a fejlesztésre lehet koncentrálni: lehet fejleszteni a terméket, a szolgáltatást, magát a folyamatot, vagy bármit, ami a kritika tárgya.

De egy kívülálló szubjektív megítélése alapján biztos, hogy nem tudunk fejleszteni, éppen ezért azon a módon kell kezelni az ilyen észrevételeket, ami a helyes: szubjektív véleményekként.

„Vajon jobb lesz-e a vevőimnek, ha adok egy olyasvalaki véleményére, aki nem vevőm?” – merülhet fel a kérdés. „Jobb lesz a vevőimnek, ha egy felháborodott NEMvevő véleménye alapján megszüntetem az értékesítést és eltűnök a Föld színéről?”

Ugye, hogy már viccnek is rossz az ötlet?

Nos, akkor kinek is akarjunk megfelelni a vállalkozásunkkal? Egy helyes válasz lehet: a vevőinknek mindig és mindenképp.

Vidi Rita

 

 

4 Hozzászólás

  1. Jó írás és nagyon igaz.
    Engem is mindig elkeserítenek a negatív vélemények, és az a vehemencia, amivel elő tudják adni. Nehéz olyankor fejben tartani a logikusan átgondolt, megtervezet, megalapozott célt.

  2. Tökéletesen igaz a cikkben leírt gondolat:az elégedett vevőinkkel kell foglalkozni. Szólaltassuk meg őket, és mondják el az érdeklődőinknek, hogy miért volt jó döntés velünk dolgozni. Szerezzenek újabb szavazatokat amellett a minőség mellett, amire már ők is voksoltak.

  3. Szia Rita!
    Egy lapnál írok, és pár éve írtam egy cikket, ami megosztó volt (mondanom sem kell: szoptatás téma…) Az olvasói leveleket lereagáltam, és erre kaptam egy olyan levelet egy APUKÁTÓL, hogy fél éjszaka bőgtem, és még az alapító-főszerkesztőtől is bocsánatot akartam kérni, hogy lejárattam a lapot. Olyan felháborodott szitkozódás volt, hogy nem tértem magamhoz. Még másnap is alig tudtam kikelni az ágyból.
    A lapnál persze még mindig ott vagyok, azóta is fogadom a gratulációkat, és egy éve saját blogomat is írom 🙂

  4. Nehéz nem egyetérteni Veled, legalábbis a legtöbb kérdésben. Remélem gyakrabban olvashatom a bejegyzéseidet

Hozzászólások lezárva