Így lett a Depeche Mode az életem része

Érezted már azt valaha, hogy egyetlen pillanatba belesűrűsödik az egész addigi életed?

Érezted már azt, hogy egy szemvillanásnyi lélegzetvételre, mintha kívül tudnál kerülni az idő és a tér hálóján, és tiszta rálátásod lenne arra, hogy milyen úton haladtál eddig az életedben, és amerre tovább haladsz a jó-e?

Ez a pillanat, és ez a szemvillanásnyi lélegzetvételnyi idő nálam május 21-e óta tart. Vigyázat, nem hétköznapi rajongói írás következik.

9-10 évesen változott meg először az életem. Legalábbis olyan értelemben, hogy erre emlékszem is. Semmi villámcsapásszerű nem történt, egyszerűen csak szépen és óvatosan szétpukkadt a naiv gyermekkor szappanbuborékja, és lépésenként, minden nappal egyre több dologra rácsodálkozva, ráébredtem, hogy a világ többől áll, mint iskola, barátok, barátnők, és a szűk család. Akkoriban kezdtem rengeteget olvasni, és valahogy a felnőttek beszédéből is akkortájt kezdett több információ átszűrődni hozzám, mint annak előtte.

Olyan kérdéseim lettek, amik számomra is döbbenetesek voltak. Ebben nincs semmi rendkívüli, főleg mai szemmel nem, hiszen a mai gyerekek 9-10 évesen jóval többet tudnak a világról, mint én tudtam akkoriban, de azt hiszem, az egy természetesebb folyamat volt, mint ami ma zajlik a gyerekeinkkel. Szó szerint emlékszem arra, amikor kinyílt a tudatom a tágabb világra. Ez egy nagyon fontos pillanat, és szerintem nem lehet siettetni, mert kell rá értelmi, és nem kevéssé érzelmi érettség is. Sosem voltam túl korán érő típus, ami, mint bebizonyosodott, egyáltalán nem hátrány.

Akkoriban, 1983-1984 környékén kezdtem rájönni arra is, hogy nem tetszik minden zene. Lehet, hogy furán hat, de az én gyerekkoromban még nem volt youtube, és az ember nem tudta összeválogatni magának a zenéket, pláne nem látta, hogy ki az előadó! A rádióból kaptuk a műsort, illetve technológiával jobban felszerelt háztartásokban voltak szalagos, később kazettás magnók. Óriási áttörést jelentett az, amikor felvételre is képes magnó jelent meg az életemben, és a rádióból fel tudtam venni a kedvenceimet. A szupersztár Michael Jackson, Madonna mellé már felismertem olyan együtteseket és előadókat is, akiket elképzelni sem tudtam, hogy néznek ki. Szilveszterkor a hazai műsor lezavarása után rendszeresen a Peter’s Pop Show nevezetű, német könnyűzenei műsor  válogatását adták a tévében, és ebből aztán volt lehetőség felhozni magunkat zenei információkban. Egy ilyen műsorban csodálkoztam rá, természetesen egy Szilveszter éjszakán, egy együttesre, akiknek néhány dalát már megszerettem a rádión keresztül – már amelyiket felismertem, hogy egy kupacba tartoznak -, de ott és akkor tudtam meg, hogy kik ők:

DEPECHE MODE.

És igazából ezzel kezdődött az öntudatra ébredés az életemben, nem azért, mert hú de nagy punk lettem, vagy hú de nagy keményvonalas rajongó, hanem azért, mert onnantól kezdve a Depeche Mode az életem része lett, és az együttes minden albuma szoros összefüggést alkot az életem eseményeivel.

Hozzám mindig kicsit késve értek el az albumaik, pedig akkoriban évente jelent meg egy-egy nagylemezük vagy válogatásuk. 1988-ban és 1989-ben, az osztálytársak jóvoltából sikerült felhoznom magam egy átlagos DM rajongó szintjére: ismertem minden számukat, és egy-két kivételtől eltekintve szerettem is mindet. Állandóan walkman volt a fejemen, akárhova mentem, és szinte kizárólag DM-et hallgattam, egy dal kivételével: csak Black Wonderful Life-ja képes volt áttörni a Depeche Mode falon.

Afféle látens rajongó voltam: szőke bodros haj, kockás ing, összefirkált farmer. Najó, volt olyan acélbetétes bakancsom, ami a minimum volt, de egyébként inkább rockernek néztek, mint punk-nak. Diszkóban persze szakértő barátnőimmel mindenkit letaroltunk a Photographic alatt a parkettről akkor is, ha aktuálisan EDDA rajongóknak néztünk ki. Ezekkel a barátnőimmel természetesen leosztottuk a lapokat is, és megegyeztünk, hogy ki-kibe szerelmes. Enyém volt Dave, Zsuzsáé Martin, Andié Alan, aztán azt hiszem Ildinek nem igazán tetszett Fletch, ezért mindhárman megengedtük neki, hogy szeresse a miénket ;).

Közben jöttek ilyen trónkövetelők, hogy Bros, de ezek múló hóbortok voltak, mint később kiderült. Csodaszép rajongói évek voltak, összefonódva a fiatal tinédzser korszakommal. A nagy törés köztem és a DM között 1990. május 9-én, egy szerdai délutánon következett be.

Nagyon vártam Andi barátnőmet, mert ő pest környékére járt gyakorlatra, és megígérte, hogy megveszi nekem a DM legújabb albumát, a Violatort, kazettán. Aznap volt Dave Gahan születésnapja is, ami persze véletlen volt, de remek véletlennek tűnt.

Andi megérkezett, halálsápadtan, sírással küszködve. Nem tudtam mire vélni a dolgot, annyira vártam ezt a napot, mint a karácsonyt, és valahogy nagyon félelmetes volt azt látni, hogy ebbe valami iszonyat készül bekúszni.

Andi akkor érkezett a vasútállomásról, és lényegében végignézte, ahogy gyerekkori közös barátunk, akivel egy utcában laktunk, együtt gyerekeskedtünk, kiesett a vonatból, és minden külső sérelmi nyom nélkül ott, azonnal meghalt. Nem ütötte el a vonat, egyszerűen csak kiesett, ahogy a szerelvény húzott be az állomásra, és ott tolongott mindenki a lépcsőknél, és aztán ahogy földet ért, felült, és a következő vagon lépcsője fejen ütötte. 16 éves volt, mint mi. Szülei egyetlen gyereke. Felült, nevetett, majd a következő pillanatban már nem élt.

Akkor még nem hallottam sem ezotériáról, sem effélékről, csak azt éreztem, hogy valami nagyon el van cseszve a világban. Egy barátom, aki előző nap még úgy köszönt el a ház előtt, hogy „vigyázz magadra, holnap után találkozunk”, halott volt, azon a napon, ami a még mindig kis naiv életem egyik legboldogabb napja lehetett volna. De nem ez történt. Pokoli gyorsasággal nőttem fel.

Zsolti volt az, aki ovis korunkban megvédett a nagyobb fiúk piszkálódásától, pedig hát ő sem volt egy nagydarab típus, de hősnek hős volt. Ő volt az, aki az oviból hazafelé tartva megpróbált megtanítani gyorsan futni, hogy ha legközelebb nem tud megvédeni, akkor legalább el tudjak szaladni. Most is érzem a kezét a kezemben, látom magam előtt azt, amit akkor láttam, hogy annyira gyorsan haladunk, hogy fel sem tudom fogni a sebességet. Fogta a kezem és húzott magával, én pedig nem értettem, hogyan lehet ennyivel erősebb egy fiú, mint egy lány…

Meghalt. Egy pillanat alatt.
Akkoriban azt hittem, hogy azért ennyire megrázó a halála, mert 16 évesen azzal szembesülni, hogy egy pillanat múlva már a túloldalon lehetünk, maga a borzalom. Meghalhatnak öregek, meghalhatnak a rosszak, meghalhatnak a háborúban a katonák – gondoltam, – de fiatalok, 16 évesek nem halhatnak meg!

Ezzel az érzéssel keveredett bennem össze a Depeche Mode Violator albumának minden dala. Éveken át hallgattam, de nem azért, mert jól esett, mert tetszett, hanem azért, mert segített lemenni olyan mélyre, ahova csak kevesen merészkednek. Szinte kerestem a fájdalmat a zene által. Bennem eggyé vált az album a gyásszal.

Ezek után évekre kinőttem a rajongásból. Közel 10 évet hagytam ki a Depeche Mode-ból, mintha bizony ők tehettek volna arról, hogy meghalt a barátom (és mintha bizony számított volna a bandának, hogy én rajongok-e, vagy sem). Nem gyűlöltem meg őket, csak túl fájdalmas volt hallgatni.

Aztán egyszer, a munkahelyemen egy lánnyal beszélgettem, és megkérdezte, mi a kedvenc zeném. Én voltam a legjobban megdöbbenve, hogy a Depeche Mode jött ki a számon. Ennek ő nagyon örült, és ódákat zengett az Ultra-ról. Fogalmam sem volt, miről beszélt, ezért másnap elhozta a kazettát és kölcsönadta.

Olyan érzés volt évek után újra DM-et hallgatni, mint mikor este belebújsz a legkényelmesebb pizsamádba, és érzed, hogy ennél komfortosabb már nem is lehetne. Nem viseled a nap minden percében a pizsamát, de amikor igen, az egyszerűen nagyon JÓ, és nagyon kényelmes.

Ilyen volt számomra az Ultra. Megtanultam kívülről.
Még abban az évben jelent meg az Exciter, ami pont egybe esett azzal az időszakkal, amikor egyedül maradtam a lányommal. Hihetetlen évek következtek, amiknek minden pillanatát Depeche Mode itatta át. Régiek, újak, feldolgozások. Mintha egy hosszú-hosszú Depeche klip lett volna az életem, csak nem volt benne gyógyszer, meg drog.

Aztán lezajlott egy ilyen telefonbeszélgetés, 2004 karácsonyán: (részlet)

–          Mielőtt még megbeszélnénk a randi részleteit, tudnod kell, hogy Depeche Mode rajongó vagyok – közöltem ellent mondást nem tűrő hangon.

–          Az pont jó, én most is azt hallgatok – jött a tökéletes válasz.

2005-ben a Playing the Angelt hallgattattam Marcival, aki akkor még a pocakban lakott. A szülésre vittük a DM válogatás lemezt, de csak egyszer ment végig, hogy úgy mondjam, Dave baritonjára volt a legkevésbé igényem a vajúdás közben. Aztán olyan időszak következett, hogy csak autóban volt lehetőségem zenét hallgatni, de olyankor maximum hangerőn. Dave szólóalbumot adott ki, szerettük azt is. 2009-ben jött a Sounds of Universe, és örvendeztünk, hogy ezek a vén csókák még mennyire jól nyomják, és remélhetőleg megmaradnak ilyen zseniálisnak még vagy negyven évig.

Aztán már itt is vagyunk 2013-ban.
39 éves vagyok. Pontos dátumot nem tudok, de közel harminc éve szeretem a Depeche Mode dalokat, és magát az együttest. Sosem voltam DM bulin, sosem voltam DM koncerten, sosem voltam az vad tombolós fajta – illetve gyorsan kinőttem belőle 16 évesen, de egy 10 éves periódust leszámítva mindig képben voltam velük, mindig ismertem a munkásságukat (azt a 10 évet is bepótoltam). Mikor arról hallottam, hogy jön a zenekar a turné egyik állomásaként Budapestre is, mindig eldöntöttem, hogy na, majd elmegyek… De sosem lett belőle semmi.  Mint mondtam, későn érő típus vagyok. Még mindig.

2013. május 21-én mindez megváltozott.

A Delta Machine albumot már hetek óta hallgattam. Mikor reggelente iskolába vittem Marcit, mindig azon röhögtem, hogy a Petőfi rádió délelőtti zenei szerkesztője mennyire imádja a Mode-ot, mert minden reggel legalább két számot leadott az új albumból, aminek Gödöllőn és Szadán biztosan nagyon örültek – pontosabban annak, amikor 40-nel végiggurulva ezeket a számokat üvöltettem a kocsiban.

Már tavaly ősszel megvettük a jegyeket a koncertre – hála Orsinak! -, és számoltuk vissza a napokat, amikor végre élőben is meghallgathatjuk a kedvenc dalainkat.

Hosszú nap után hosszú este következett, és egyszer csak ott volt, mintha harminc éven keresztül minden ide, ehhez az estéhez vezetett volna: felcsendültek a Velcome to my World hihetetlenül jobb agyféltekés taktusai, és tőlem száz méterre ott állt Dave Gahan a színpadon, és valahogy körbeért a szál.

Sírni a Policy of Truth alatt kezdtem, mert az volt a koncerten az első dal a Violator-ről. De ez jóleső sírás volt. Nem fájt, nem égetett, egyszerűen csak egy pillanatba sűrítve láttam azt a napot, 1990. május 9-ét, és az azóta eltelt időszakot, azzal az estével bezárólag. És ez az érzés kiáradt, mert azt hiszem, ennyi minden nem fér el egy emberben.

Az érdekes az, hogy azóta is érzem ezt. Azt gondolhatnánk, hogy azzal, hogy körbeért az a bizonyos szál, le is zárt valamit. De nem! A szál megy tovább, viszem tovább. És a Depeche Mode mindig ott lesz valahol a környékén. Azt hiszem ezt hívják úgy, hogy „az életem része”.