A legszívesebben kapásból azt mondanám, hogy SEMMIRE, de közben meg azt mondom, hogy MINDENRE. Najó, megmagyarázom.
A szakma úgy tartja, hogy egy 4 éves gyerek egyfolytában futkorászik, szerepekbe képzeli magát, fennhangon játssza a különböző karaktereket, a hangereje mintha ekkor lenne a legnagyobb, tele van életerővel, mozgási energiával, és kérdéssel. Igyekszik egyedül öltözni, vetkőzni, fogat mosni, és ha bevonjuk a házimunkába, örömmel törölgeti a port, tologatja a porszívót, vagy üldözi a pókokat a sarokból.
Rajzolgat, festeget, örömmel gyurmázik, és bár még mindig elég nehéz felismerni egy-egy összetettebb karaktert a rajzból-gyurmafigurából, de egyértelműen helyükön vannak a kezek-lábak-fejek. Kezdi felismerni a satírozás mibenlétét, és fáradhatatlanul színez ceruzával, vagy zsírkrétával. Zseniális zsonglőre az okos eszközöknek, és szívesen néz youtube videókat is, az érdeklődési körének megfelelő témakörökben.
Mindig van valami, amivel elfoglalja magát, izgalmas, felfedezős, alkotós korszak ez. A figyelmét csak percekre tudja összpontosítani, de aki látott már tablet előtt 3-4 éves gyereket, az tudja, hogy ez nem igaz. Órákig is le tudja kötni magát egyvalamivel, és el tud mélyülni.
Még véletlenül sem egyformák
Ezek általános megállapítások, és óriási a szórás. Van gyerek, aki a világ minden kincséért sem venne a kezébe ceruzát, míg a másik az építőkockáktól kap lábrázást. Általában ilyen korban már elkezd egyre nyilvánvalóbbá válni az, hogy miben erős a gyerek. Ha nem a legügyesebb a mozgása, akkor tutira olyan szinten képes elmélyülni építőjátékokban, molyolós tevékenységekben, ami egy felnőttnek is feladná a leckét, de ennek ellenkezője is igaz lehet: ha nagyon ügyes a mozgása, akkor bukfenctől kezdve az összetett kung-fu gyakorlatokig bármire képes, mintha földöntúli képességei lennének.
Egyértelművé válik, hogy a bevett sémáknak már egy gyerek sem felel meg. Mindegyiknek van erőssége, és cserében(!!!) vannak dolgok, amikben gyengébb. Ez a természetes.
A specializálódás öröme
A saját gyerekeimnél azt figyeltem meg – ez előtt 19 évvel is és most is -, hogy ilyenkor már vannak „kattanásaik”.
Amikor valami nagyon, de nagyon, de még annál is jobban érdekli őket.
Például a számok, vagy a bolygók, vagy a ragadozók – pfff növényevők, ugggyan már! – vagy bogarak, vagy rajzolás, vagy kirakózás, vagy az élővilág közvetlen megfigyelése, vagy a számítógép, vagy bizonyos mesesorozatok, vagy BÁRMI.
És ha rákattannak valamire, akkor napokon-heteken keresztül képesek belemélyedni, és egyre összetettebb és bonyolultabb információk érdeklik.
Mondok példát, épp néhány napos:
– Marcit sosem érdekelte a puzzle, de Luca talált az egyik pakolászás közben egy dobozt, benne egy hiányos puzzle játékkal. És kirakta pár perc alatt, úgy, hogy a rajta szereplő Verdák című filmet feltehetően egyszer sem látta. Ennek ürügyén előkerestük a többi puzzle-ünket, és eléraktuk. Mindent kirakott. Apa próbálta rávezetni, hogy érdemes megkeresni a sarkokat, széleket, nyilvánvalóan egymáshoz tartozó közbülső figurákat, de Luca csak nézett rá értetlenül, megvonta vállát, és csinálta tovább, a saját módszerével. Amit mi még most sem ismerünk igazából, mert mi valószínűleg nem úgy látunk, mint ő.
Na, ezen felbuzdulva egy anyukától pár ezer forintért vettünk egy csomó könnyebb-nehezebb kirakót, és teszteltük, mi az, amit Lucu még bír, és amit már nem. Hát azt nem bírja, amit már mi is nehezen. Amik fölött már igen csak sok időt el kell tölteni, és nagyon oda kell figyelni, mert nagyon bonyolult a kép, és nagyon sok az egyformának tűnő rész.
Luca is órákat – sőt egész napokat – tölt puzzle-lel, de olyanokkal, amikkel halad. Elkezdi, kirakja. Elkezd egy másikat, kirakja, „jöhet a következő.” Ha nehéz, otthagyja, sőt, akár össze is rombolja, és foglalkozik valami mással.
„Ilyenje” minden 4 évesnek van.
De lehetnek ennél hajmeresztőbb dolgaik is, amiknél a szülő fennakadhat, hogy „és akkor ezt most hogy???”
Tanulni akarok!
Marcival ugyebár itthon tanulunk, és minden délután, egy fix időpontban nekiülünk. Luca dettó.
Jön, helyet kér az asztalnál, és betűket akar tanulni! És dicsérni kell, és biztatni kell, és magyarázni kell neki, és megállás nélkül szövegel közben. Ha nem betűket akar tanulni, akkor rajzol, színez itt az asztalnál, és közben kommentál, és elvárja, hogy én úgy viselkedjek, mint ahogy Marcival szoktam: magyarázzak, mutassam meg, még egyszer, és még egyszer, és még egyszer. Azt, amit már tud, sőt, jobban tud bármelyikünknél. Mindegy, csak legyen neki is olyan élménye, mint Marcinak, hogy ő tanul, és én tanítom őt.
Van, hogy másfél órán keresztül itt ül, ha kell, csendben, néha közben kicsit motyogva, dudorászva, közben dolgozik – természetesen azzal, amit ő maga talált ki magának. Senki nem mondja neki, hogy csinálja, senki nem kéri rá, sőt, mivel Marcinak kb. bármi képes elterelni a figyelmét, ezért igazából el tudnám képzelni azt is, hogy Lucu közben inkább valami mással foglalkozzon, de ő jön, kéri a papírt, a ceruzát, a tollat, bármit, ami neki is jár.
Szeret olvasni is, amikor könyvből halandzsázik. Egyetlen betűt ismer fel egyébként, az X-et, azt is a kedvenc állata, a T-Rex miatt, de A betűt úgy rajzol, hogy öröm nézni, és már azt is érti, hogy az E betűből három bigyó áll ki, nem harminc.
Már Margaréta sem volt piskóta, amikor 4 évesen akár órákon át ült keresztbe tett lábbal, úriasszonyosan, ölében az éppen aktuális MÁV menetrenddel, és úgy csinált, mint aki nagyon komolyan olvas.
De Luca… ő már tényleg egy új világ szülötte, akit gyakorlatilag nem lehet túlterhelni, mert egyrészt rengeteget bír, másrészt nem is hagyja magát. Tudja mikor kell leállni, mikor kell váltani, és ez nem 6 percenként van, ahogy a nagykönyvekben megírják, hanem több óránként.
Az Így szeresd a tehetséget című könyvemben részletesen írtam arról, hogy ha azt vesszük észre, hogy a gyerekünk nem átlagos, akkor nekünk, szülőknek mi a feladatunk, de most egy összefoglaló gondolatot megengedek magamnak:
– Azt figyeltem meg, hogy már ebben a korban addig akarják magukba szívni a tudást, az élményt, a tapasztalást a gyerekek, míg egyenesen túl nem csordulnak. Úgy tűnik, mintha kielégíthetetlen lenne a tudásvágyuk, és képesek úgy rápörögni tevékenységekre, témakörökre, hogy igazából nem is tudjuk ezt a hatalmas étvágyukat kielégíteni.
DE akkor is meg kell próbálnunk!
Hogy értem ezt?
Úgy, hogy ha betűket akar rajzolni, akkor akárhány éves is, ki kell szolgálni az igényét.
Ha rajzolni akar, akkor meg kell neki venni a legjobb ceruzákat, és hadd rajzoljon! (Pl. 6B, 8B grafitok könnyedén siklanak a papíron.) Ha festeni akar, akkor festéket, ecsetet és papírt neki! Ha színezni akar, akkor színezőt neki!
Nem a legdrágább kell neki, hanem a LEHETŐSÉG!
Ha futni akar, akkor teret neki!
Ha kirakózni akar, akkor puzzle-t neki! Ha mesét akar nézni, akkor mesét neki!
Egyszerűen az van, hogy nem lehetünk okosabbak náluk.
Nem tudhatjuk jobban, hogy mire van szükségük, mint ahogy ők maguk tudják.
És nekünk szülőként semmi más dolgunk nincs, mint kiszolgálni az okos kis buksijuk minden kívánságát, és ettől fantasztikusan teljes, boldog életük lesz.
Vidi Rita
Ui: Természetesen nem bízhatjuk ezt a feladatot az óvodára, mert azt nem arra találták ki, hogy a zsenialitást kivirágoztassák a gyerekünkben. Ez a mi feladatunk és felelősségünk.
