(részlet a hamarosan megjelenő, Hagyd a dagadt ruhát másra! című könyvem második kiadásából, a 187. oldal környékéről, a Le a dogmákkal! fejezetből)
2009-ben alapítottam a HősNők.hu oldalt. Éreztem, hogy kell egy olyan oldal, ami a hagyományos női szerepek kántálása mellé még segít bevenni a szólamba olyan felhangokat is, amikre a nők csak legmerészebb álmaikban mernek gondolni, és sosem mernék maguknak bevallani – pláne másnak nem -, hogy valami többre vágynak.
Az oldal létrehozásának ötletét olyan cikkek indították el bennem, amik arról szóltak, hogy az – akkori – legfrissebb felmérések szerint Magyarországon a nők 70%-a azt gondolja, hogy neki igazából a fakanál a legfőbb munkaeszköze, legfőbb munkahelye meg ebből kifolyólag a konyha, és ez így rendjén is van.
Egy cikken még nem akadtam volna ki, de akkoriban tömegével jelentek meg az ilyen kimutatások, felmérések, és viták, nőknek szóló oldalakon. Hirtelen ötlettől vezérelve elindítottam a HősNők.hu oldalt, és akkor még fogalmam sem volt, hogy mit akarok elérni vele, csak azt tudtam, hogy kell egy fórum, ahol megnyilvánulhatnak azok a nők, akik fel merik vállalni azt, hogy többre vágynak.
Aztán elröppent négy év, amely időszak alatt rengeteg helyen megfordultam a női témával, rengeteg emberrel beszéltem erről, számtalan előadást tartottam magam is, de valahogy sosem úgy gondoltam a nőkre – és magamra sem -, mint akik pátyolgatni való, gyenge lények, hanem úgy gondolok a nőkre – és magamra is -, mint erős, öntudatos, sikeres emberekre, akiknél egy fontos szempont az, hogy közösségekbe rendeződjenek. Úgy gondoltam, hogy azért dolgozom, hogy a nőknek legyenek közösségeik. Akár kicsik, akár nagyok, de olyanok, ahol a nők védett, nőies, támogató közegben lehetnek.
Aztán jött számomra is a sokk. Azt előre kell bocsájtanom, hogy én későn érő típus vagyok. Talán azért, mert annyi minden kavarog a fejemben alapból, vagy azért, mert egyébként egy nagyon kényelmes személyiségtípust képviselek, de nekem bizonyos dolgok – még olyanok is, amikkel nap, mint nap foglalkozom – néha elég későn esnek le igazából.
Így történt az, hogy meghívtak Szombathelyre előadni 2013 januárjában, a helyi Esélyek Háza rendezésében tartott összejövetelre. Fantasztikus élmény volt teljesen idegeneknek előadni olyasmit, amit az engem ismerők könnyedén befogadnak, hiszen tudják, hogy milyen vagyok, milyen a „hangom”, mennyire lényegre törően „nyomom a tuti infókat”. Emelkedett hangulatban beszélgettünk az előadás után a szervezőkkel, és valahogy a számra jött a következő kérdés:
– Honnan jött ez nálatok, hogy nőknek szervezzetek ilyen találkozókat?
És akkor a válasz, amit évek óta TUDTAM, csak nem sejtettem, szinte homlokon vágott:
– Magyarországon a hátrányos helyzetűek között a legnagyobb csoportot a nők teszik ki…
A folytatást már nem is hallottam.
Micsoda?
A nők hátrányos helyzetű csoport? Magyarországon a legnagyobb hátrányos helyzetű csoport? A NŐK???
Úristen!
Hazafelé az öt órán át tartó autóúton barátnőmmel, Andival ezt a mondatrészt ízlelgettük: hátrányos helyzetűek vagyunk.
Hátrányos helyzetűek vagyunk?
Valóban hátrányosabb helyzetben vagyunk, mint a férfiak?
Azóta sem tudok napirendre térni az felett, hogy ezt valahol eldöntötték rólunk, nőkről.
Mikor a HősNők.hu-t alapítottam, rájöttem, hogy feminista vagyok. Én magam úgy cselekedtem a nőkért, mint aki tudja és érzi, hogy hátrányos helyzetűeken segít, és a jogaikért küzd.
De közben az agyam nem akarta elhinni, hogy létezik Európa szívében egy ország, ahol a több mint 5 millió nő hátrányos helyzetű. Mert akkor azt mondhatjuk, hogy az egész ország hátrányos helyzetű, hiszen mi nők többen vagyunk, mint a férfiak!
Évek óta tudatosan keresem a dogmákat, és igyekszem ezekre cáfolatokat találni. Ha megtalálom a cáfolatokat, akkor publikálom is ezeket. Arra, hogy Magyarországon a nők alapvetően hátrányos helyzetűek, az szerintem jórészt a nők „hibája”, már ha lehet ilyen esetekben hibát feltételezni.
Nem vagyok egy mozgalmista alkat, ha lehetséges, itthonról irányítok mindent, de mindent megteszek a saját eszközeimmel azért, hogy egyre többeknek nyíljon fel a szeme:
Nem lehet hátrányos helyzetű egy olyan csoport, amely többségben van egy országban. Mert akkor elfogadjuk azt, hogy az egész ország hátrányos helyzetű.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem szeretném azt a mentalitást továbbadni a gyerekeimnek, hogy „tudod kicsikém, mi itt egy hátrányos, gyenge, rossz országban élünk”.
A kérdés már csak az, mit teszünk, mi, hátrányos helyzetűnek kikiáltottak. Elfogadjuk ezt a státuszt, vagy kikérjük magunknak?
