Fáj már annyira, mintha tőrt döfnének a hasadba?

Hajnali két óra. Bekopogok anyámék szobájába, anyu még tévézik. Néz rám csodálkozó szemekkel, hiszen teljes menetfelszerelésben vagyok: nagy pulóver, cicanadrág, térdig érő csizma – hiába, hogy március van, szakad a hó -, és nagykabát.

–          Anyu, megyek szülni! – suttogom sugárzó arccal.

Kicsi lányom – akiről akkor még fogalmam sincs, hogy milyen nemű – elérkezettnek látta az időt, hogy pontosan a kiírás napján megszülessen.

1993. március 4-e, hajnali két óra van.

Anyu kipattan az ágyból, jön, sürgölődik, kérdezget, örül nagyon.

–          Menjetek, reggel felhívom a kórházat, aztán délután megyünk!

Már indulnék, amikor még megkérdezi:

–          Fáj már annyira, mintha tőrt döftek volna alul a hasadba, és azt forgatnák?

–          Anyúúú! Ne mondj már ilyeneket! Alig érzek valamit, csak feszít, de azt 5 percenként.

–          Jól van, na, lehet, hogy neked nem is fog annyira fájni! Remélem is, hogy nem fog!

Puszi-puszi, irány a kispolski, zötyögés be a kórházba.

Reggel 6 órakor hirtelen megtudtam, miről beszélt anyám: spontán elfolyt a magzatvíz, és onnantól kezdve két kardot éreztem a hasamban, és igen, forgatták is.

Hirtelen rájöttem, hogy fogalmam sem volt a szülés fájdalmasságáról, és az elhagyatottság érzéstől (akkoriban még csak kiváltságosak szülhettek apával együtt.. Aznap senki sem volt ilyen kiváltságos, ahhoz ugyanis minimum a kórházigazgató rokonának kellett volna lenni.)

Néha sírtam volna a fájdalomtól, de nem kaptam levegőt, így aztán sírni sem tudtam. Mikor meg épp nem fájt, akkor meg nem volt okom sírni. Olyankor csak simogattam a pocakomat, és gondolatban arra buzdítottam a kicsikémet, hogy siessen kifelé.

Margaréta aznap reggel negyed 10-kor született, nagyon gyorsan, nagyon könnyen, az orvosi előjelzések ellenére. Ugyanis azt mondták, hogy aznap még nem lesz baba: kistatisztikázták, hogy első gyerek, alig fáj, alig tágul, ráérünk.

Margaréta másképp gondolta. A pokoli, kardforgatós fájdalmak azt eredményezték, hogy 9 óra 15-kor már a hasamon pihent és nagyon csúnyán nézett rám. Az egész szülészet ott örvendezett, hogy micsoda ügyes baba – kibújt, és végignézett mindenkin. Nem sírt, csak nézelődött. Aztán mikor hozzáértem, akkor sírt. Na, gondoltam, jól kezdődik :).

Engem is dicsértek, hogy micsoda ügyes anyuka vagyok, hogy ilyen gyorsan megszültem. Mindenki nagyon örült.

Azt éreztem, hogy a világon bármire képes lennék, és soha többé nem jutott eszembe a kardforgatós fájdalom.

Csak most.

Ugyanis azon méláztam, hogy vajon, mikor vállalkozásba kezdünk, tudatában vagyunk annak, hogy bizonyos dolgok nagyon fognak fájni? Annyira, mintha tőrt döfnének belénk, és azt forgatnák?

–  A vevők hiánya

–  A kevés bevétel

–  A konkurenciaharc

–  Az örökös, soha véget nem érő munka

–  A kilátástalanság

–  A válság

–  A „most akkor merre menjünk tovább?” probléma

–  A szétszakadás érzése – mikor egyszerre 8 féle dologgal foglalkozunk

–  és így tovább…

Bármennyire is fura, ezt a fájdalmat úgy hívjuk, hogy MOTIVÁCIÓ.

Vannak olyan nők, akik szinte semmi fájdalmat nem éreznek a szülés közben, de lehet, hogy napokig elkínlódnak. Vannak, akiknek nagyon fáj, de pikk-pakk megszületik a baba – és vele az ANYA.

A vállalkozások is ilyenek. Amikor annak idején a könyvelőnk legyintett, hogy „á, két évig úgyis veszteségesek lesztek, mert MINDEN vállalkozás veszteséges az első években”, akkor csak néztem, hogy ezt ugye nem gondolja komolyan?

De tény és való, hiába keresel pénzt, eleinte még jóval több lehet a kiadásod, mint a bevételed, és nem szégyen az, hogy ha veszteséges a vállalkozás az első években. Majd mikor beáll egy normál ügymenetbe, akkor nyereséges lesz.

Amikor szültem, arra gondoltam, hogy hála az égnek, hogy nem tudtam erről a fájdalomról, mert akkor én tutira el sem megyek szülni (igen, kissé fura gondolatok, de hát szülés közben minden az ember lánya, csak nem racionális).

Amikor olyan napok vannak, hogy egyetlen megrendelés sem jön, vagy a boltot messzire kerülik a vevők, akkor néha eszembe jut, hogy jó is, hogy nem tudtam erről az érzésről, mert akkor bele sem kezdek. Hiába, hogy ezek a fájdalmak átmeneti ideig tartanak, és törvényszerűek, mégis pokolian rossz érzések. Okos ember ilyesmit szántszándékkal nem keres.

Aztán eszembe jut az, hogy tulajdonképpen ezeket tudtam. Tudja minden vállalkozó, hogy a vállalkozás nem egy örömmámor minden pillanatban. És tényszerű az is, hogy minden fájdalomnak vége szakad egyszer, és utána ott lesz a jól megérdemelt jutalom: vagy sok vevő, vagy sok bevétel, vagy csak úgy jó lesz minden. Ott lesz a gyerek, akit ezzel a fájdalommal hoztunk világra.

A fájdalom szükséges, a fájdalom kell. De azt is tudni kell, hogy milyen az, amikor a fájdalom, a kínlódás, a vajúdás már nem természetes, amikor már nem előre visz, hanem megrekeszt, és veszéllyel fenyeget.

Te tudod, mik ezek a veszélyek? Tudod, mik a veszély tünetei?

Vagy csak élsz egyik napról a másikra, és bízol abban, hogy majd minden jobb lesz?

Amire mindig felhívom a figyelmet, amikor csak tudom: néha kérdezz meg másokat, mit gondolnak a fájdalmadról. Szerintük normális? Szerintük veszélyes?

Ha anyám nem mondja előre – még ha oly’ sután is tette -, hogy a vajúdás mennyire tud fájni, szerintem ott ordítok az ápolókkal, mikor elönt az éles-szúrós érzés, amitől levegőt is alig bírtam venni. De anyám szavaiból tudtam, hogy ez a természetes.

Te kit kérdezel meg a vállalkozási fájdalmadról? 

11 Hozzászólás

  1. Köszi Rita, a lehető legjobbkor jött ez a cikk! Minden stimmel nálam amit leírtál 🙂
    És még az jutott eszembe, hogy milyen jó volt a szülés után az első hetekben, hónapokban fórumokon “beszélgetni” a hozzám hasonlóan friss, elsőgyerekes anyukákkal, mert erőt adott, hogy nem vagyok egyedül a problémákkal, más is küzd a fáradtsággal, kialvatlansággal, fájós pocakú babával és sokat segítettünk egymásnak a tapasztalatok megosztásával.

  2. Igen… Más tudni valamiről, és más átélni… Ezért “bírom”, mikor olyan valaki beszél okosan szülésről, szoptatásról, gyereknevelésről, (vállalkozásról:)), aki még nem szült, nem szoptatott, nem nevelt gyereket, (és nem vállalkozott:)). Érteni akkor is lehet, csak “érezni” nem…

  3. Rita, nagyon jó a hasonlatod! (ismét:)
    A vállalkozás elindítása és üzemeltetése tényleg a szüléshez hasonlatos. Az ember bizonytalan, kicsit fél az elején. Aztán amikor már megszületnek az első eredmények, valahogy magabiztosabb lesz a vállalkozó. De azt vallom: mindig jobb a “saját”-ban dolgozni és néha félni, mint alkalmazottként kiszolgáltatva várni azt, hogy döntsenek a fejünk felett!
    Nagyon jó írás, köszönöm! Sokat segítettél vele! 🙂

  4. Rita,ez nagyon rendben van:)
    Szülésznő voltam,szültem is és vállalkozom.És basszus,most pontosan úgy fáj vállalkozóként mint 6 évvel ezelőtt amikor jött a kislányom..:)
    És ez azért nagyszerű,mert annak köszönhetően, hogy én is, a gyerek is meg a természet is tettünk azért,hogy az a fájdalom megszűnjön,meg is szűnt. És a fájdalom után van egy csodálatos gyermek aki egyre szebb és okosabb…ez ad reményt arra,hogy biztos legyek abban, hogy ha a vállalkozásban is így teszünk, hasonló lesz a vége…
    Köszönöm a hasonlatot:)
    Ági

  5. Igen.
    A négy év óta most másodszor.
    Kérdés hogy elvérzem-e vagy nem.
    Állok a szakadék mellett és nem tudom, ejtőernyő-e a csomag a hátamon vagy csak sima hátizsák.
    És csak akkor derül ki, ha ugrom.
    És vagy lezuhanok, vagy életem egyik legszebb élménye vár.

  6. Örülök, hogy elkaptátok a szálat 🙂 Naná, nőként, anyaként tényleg nem nehéz 😉

    Réka, valahogy úgy kellene intézni a dolgokat, hogy is-is legyen, ne pedig vagy-vagy a szituáció… A lovardával kapcsolatban érzed ezt?

  7. Nem, a lovarda OK. Amennyit kell teljesítenie, azt hozza.
    A pozicionálás miatt vagyok bajban: Eddig mezőgazdaságban álltam több lábon, most ki szeretném nyújtani egyik-másik lábacskámat a mg-on kívülre, mert ha dől az agrárium, jelenlegi struktúrámmal dőlök vele. Nyitnánk kereskedelem fele (mg-i termékeknél maradunk azért), de nagyon új terület, nagyon sok “alapozó” munka, homályzóna. Az elképzelésem versenyképesnek tűnik, de csak úgy derül ki, ha kipróbálom. Kacérkodunk lovas újság, DVD ötlettel is, szintén pénz kell bele, de muszáj megpróbálni, mert ha nem, élhetek életem végéig a mi-lett-volna-ha-bejön érzéssel, meg az önváddal, hogy miért nem próbáltam meg. De attól még be vagyok tojva…

  8. Réka, ahhoz, hogy eloszlasd a homályzónát, mindenképp piacot kell kutatni!

    A honlapodon ezt iszonyat egyszerűen kivitelezheted, ráadásul nem is kell 8 millió embert megkérdezned, már 20 válaszadó is kitisztíthatja a fejedben a ködöt!
    De az is szuper, ha a lovardátok látogatóit kérdezitek meg – dokumentálva -, hogy van-e igényük arra, hogy újság, dvd ötlettel.
    Illetve meg lehet őket kérdezni, hgoy mire van igényük 🙂 Hátha ők más ötleteket is sorolnak, ami neked eszedbe sem jutott.

    Nagyon gratulálok a terjeszkedési – lábnövesztési – igényedhez, felelősségteljes gondolkodásra vall. Nem egyszerű persze, de kellő tájékozódással sokkal előrébb láthatsz, mint most.

    Én is megkérdeztem a Minerva kapcsán az olvasójelöltetket, és mindját kivilágosították a fejemben lévő sötét sarkokat. Néha egy-egy potenicális ügyfél megkérdezése kimondottan AHA élményhez vezet 🙂

    Az önvádról meg szokj le! Olyan nincs, hogy mi lett volna ha… Csak a most van és a mostból táplálkozó jövő, illetve okosoknak a múltból való tanulság levonása :).
    Mi-lett-volna-ha dolgokra ne pazarolj időt, cselekedj! (Kérdezgesd a célpiacod néhány tagját.)

    Drukkolok!

  9. Köszönöm a tanácsot és a drukkot egyaránt, beszámolok az eredményről meg a százlábúsodásról, és addig is maradok hű olvasód 🙂

  10. Rita, előszedtem a régi hírleveleidet, s most végigolvasgatom…
    Miért nem tettem akkor?!!!

    Igen, fájt az első szülésem nagyon, mert császár volt, sürgették. Nem fájt a második, mert tudatosan készültem rá, s gyorsan, természetesen szültem.

    Míg csak vállalkozgattam, nem fájt. Kicsit keseregtem. Most, hogy komolyabban akarom, jobban fáj.
    Tudtam, hogy fáj a szülés, tudom, hogy fájdalmas pillanatok vannak a vállalkozásban.
    De ennyire????!!!!

    Meg magányos is vagyok, meg pillanatokat is őrzök, meg nem szeretek már kettősen gondolkodni, s most az fáj, hogy velem szemben pedig így gondolkodnak, pusztán szegénységtudatból! Az én munkámnak, kultúrális tőkémnek értéke van, pénzben kifejezhető! S jár érte!
    És már nem akarok alkudni (kedvenc mondásom volt a te írásaid előtt, hogy “na és mennyit enged a feléből?” – na, ezt soha többé nem ejtettem ki a számon!), meg rendszerint adok borravalót, és gondozom a vevőimet, meg rengeteg ingyenes segítséget nyújtok évek óta.

    Meddig kell a tanulópénzt fizetni (időben)?

  11. Beáta, a tanulópénz szakasz szerintem életünk végéig szól 🙂 Csak vannak ebben is könnyebb, és nehezebb időszakok.

Hozzászólások lezárva