Dollárárverés a Facebookon – te is benne vagy?

Még tavaly írtam egy cikket Viszlát Facebook hirdetések címmel. Hú, hogy miket kaptam érte… Persze nem itt, hanem a hátam mögött, de hát nem tudják, hogy nekem hátul is van szemem. Na mindegy, a lényeg az, hogy kiderült, hogy nem értek a Facebookhoz, azért nem működtek a hirdetéseim, meg nem értek a stratégiához, azért nem termeltek a hirdetéseim, meg különben is erős felindulásból írtam a posztot, ezért nem is kell nekem hinni, meg úgy egyébként sem kell, mert csak…

Mit ad Isten, Schobert Norbi is kiborult a Facebookra. Meg még sokan mások is, csak külföldiül nem jutnak el a hírek ugyebár hozzánk.

Schobert Norbi nyilatkozatát lefotóztam, eredetit linkelem (merthogy szokás levenni a felforgató erejű posztokat – vagy átírni -, én meg kellőképp paranoiás vagyok már ilyesmivel ;))

Norbi kirohanása a Facebookra

Norbi kirohanása a Facebookra

https://www.facebook.com/update1/photos/a.134875776561831.22014.134583563257719/823273767722025/?type=1&fref=nf

Erre Gombos Zsolt, az OMA tanácsadója egy remek cikkel riposztozott (vagy reposztozott, a fene se tudja már, ebben a modern, multikulturális világban hogyan a helyes ;)), csak az a baj, hogy ott meg kissé kilóg a lóláb.
http://www.online-marketing-akademia.hu/blog/2015/02/norbi-update-facebook/

Gombos Zsolt az a fajta szakértő, akit én személyesen egy korrekt, alázatos, kedves úriembernek ismerek, aki kifejezetten szimpatikus elsőre is és sokadszorra is. Ez jön le a cikkéből is: Zsolt nagyon finoman igyekszik elgereblyézni Schobert Norbit, de közben egyfolytában a szakértő beszél belőle. Részben abból is él, hogy azt tanítja vállalkozásoknak, hogyan legyenek jelen a Facebookon. Biztosan nem azt tanítja, amit most Norbi csinált 😉

Nem mondhatja azt, mint vállalkozó, hogy „bakker, ez gáz”, hanem saját érdekeit is figyelembe véve közelíti meg a témát. Nagyon helyesen oktatja is az Olvasókat, hiszen elárulja a cikkében, hogy a Bejegyzés kiemelése opciót nem szabad használni, helyette külön kell meghirdetni az adott posztot, a Facebook sokkal bonyolultabb és több beállítást lehetővé tevő hirdetéskezelőjében.

De akkor ki fogja azt mondani, hogy „bakker ez gáz”, és ki fogja kerek-perec felvállalni azt, hogy bármi is a motivációnk, de MOST AZONNAL saját platformra kell áttelepülni, és a Facebookot maximum egy ablaknak kell tekinteni a nagyvilág és a vállalkozásunk között, nem pedig az egész háznak?!

Az fogja kimondani, hogy „bakker ez gáz”, aki már kiszabadult a dollárárverés szituációból.
Hogy mi ez a dollárárverés szitu, és mi a gond vele?
Mindjárt elmesélem:

Dollárárverés

(Részlet a Hogyan váltsuk valóra vágyainkat? – című könyvemből)
1979-ben, egy Martin Schubik nevű fiatalember, egy házibuliban újraírta az emberiség gondolkodásmódjának történelmét. Arról nem szól a fáma, hogy esetleg unalmas volt-e a buli, vagy nem volt elég széplány a környéken, de tény, egyszer csak mindenki egy licitálós játék kellős közepén találta magát. A játékban eladó egy dollár. Egy darab, 1 dolláros bankjegy. Az értéke kereken 1 dollár, tehát nem egy 1 dollár értékű tárgyról van szó, aminek eszmei értéke lehetne akármennyi, hanem konkrétan és kereken 1 dollár szerepel a játékban. Az 1 dollár kikiáltási ára 1 cent, és bárki licitálhat, aki jelen van. A játék érdekessége az, hogy nem csak a nyertes – legtöbbet licitáló – fogja kifizetni a licitje összegét, hanem a második helyezettnek is fizetnie kell, a saját licitjének összegét. Tehát a kikiáltó már akkor is „jól jár”, hogy ha a nyertes 51 centért elviszi a dollárt, hiszen ebben az esetben a második helyezett 50 centet fog érte ajánlani. A maximális licitemelkedést megszabták 1 0 centben, hogy nehogy valaki elrontsa a játékot, és túl korán bekiabálja például az 51 centet az után, hogy éppen, hogy csak elkezdődött a játék.

A játék elkezdődött. 1 cent, 5 cent, 1 0 cent, és az izgalom a tetőfokára hágott. Hiszen itt valaki nagyon jó vásárt fog csinálni, jóval kevesebbért fog 1 dollárhoz jutni, mint amennyit az ér! Nagyon sokan az elején elkezdtek lemorzsolódni a játékból, és az első lélektani, 51 centes határig már csak nagyon kevesen jutottak el. A szemlélők visszafojtott lélegzettel figyelték a játékot, a kezdeti zsivaj elült, pisszenést sem lehetett hallani. Ekkor jöttek rá ugyanis, hogy ha ennél tovább megy a játék, akkor a kikiáltó pár perc alatt nagyon jól fog keresni: játékosan fog többet kapni az egy dollárért, mint amennyit az ér, hiszen a nyertes és a második helyezett is fizetni fognak! Bár most még csak nullszaldós a kikiáltó, de ahogy a versenyzők eltökélt arca elárulta, lesz itt még nyereség is!

Mi lett volna, ha 100 dollárossal indítják a játékot! ? Jóval csendesebben, de ment tovább a játék! 80 cent, 85 cent, 90 cent! Már csak két játékos maradt, mindketten feszültek, idegesek voltak, és izzadtak. Tulajdonképpen egy nyugodt ember volt az egész lakásban: Martin, a játék elindítója, aki egyértelműen tudatában volt annak, hogy mi lesz a játék végkimenetele. Óriási felhördülés közepette a licit elérte az 1 dollárt. Mindenki tudta, ha ezt a határt átlépik a résztvevők, akkor már nemcsak, hogy nem nyernek, de kimondottan veszítenek is! A résztvevőket azonban ez nem érdekelte, licitáltak tovább, dühödten! A végső licit, az 1 dollárért, 3 dollár 40 cent volt. A második helyezett 3 dollár 35 centet ajánlott fel, és ennél tovább nem volt hajlandó elmenni. A kikiáltó, Martin átadta az 1 dollárt a nyertesnek. Így a nyertes „csak” 2 dollár 40 centet veszített, a második helyezett kissé többet ugyebár. Martin összesen 5 dollár 75 centet keresett az „ügyleten”. A játékot azóta több ezerszer megismételték további bulikban, tréningeken, konferenciákon, de a legtöbbször pszichológiai laborokban.

A külső szemlélő szemével nézve – illetve így, olvasva a történetet – nyilván te is arra gondolsz, hogy csakis őrült lehet az, aki több mint 1 dollárt fizet egy 1 dollárosért, egy ilyen játék keretében. De az azóta eltelt évek, és a több ezer kísérlet és publikáció bebizonyította, hogy nem elszigetelt „őrültekről” volt szó, mert ez az eset bárkivel, bármikor megeshet, és a valóságban meg is esik! Számtalanszor fizetünk többet valamiért, mint amennyit ér, csak az 1 dollár árverésénél fejben is követhetők a költségek alakulásai, míg más, kevésbé jól meghatá-rozható értékű dolgoknál, eseményeknél, tárgyaknál ez sokkal inkább követhetetlen. Nézzük meg, mi játszódott le a dollárárverésben szereplő, licitálók fejében! Ezt ugyanis tökéletesen le lehet követni. A játék elején, a játékosok természetesen a játék hevén feltüzelődve vágnak bele a licitálásba. A játékosok száma és vehemenciája nagyban függ a játékvezető – kikiáltó – által közvetített lelkesedéstől. Ha elindult a játék, akkor már nem volt megállás! A több ezer kísérletből csak néhányban fordult elő az, hogy a felek megálltak az 1 dolláros licit elérése előtt. Átlagosan 3-4 dollárért keltek el az 1-1 dollárok.

Most, hogy olvasod ezt, arra gondolhatsz, hogy „Honnan szedtek össze ennyi buta embert? Hát nem nyilvánvaló, hogy 1 dollár az maximum 1 dollárt ér?” A játék elején még minden résztvevő tudja, hogy nem érdemes elmenni az 1 dolláros licit fölé. Mégis mindig marad legalább egy pá- ros, akik addig licitálnak, amíg még van apró a zsebükben. Sokszor előfordult, hogy 7-8 dollárig is elmentek. Hova tették a józan eszüket ezek az emberek? Megvolt a józan eszük, csak a kellő pillanatokban eldugták magukban jó mélyre. A játék elindulása után, az első kritikus pont az 50 cent körüli liciteknél következik be, sokan itt szállnak ki: ekkor bizonyosodik be ugyanis, hogy a kikiáltó már mindenképpen jól fog járni, hiszen az 51 centes licit elérésével már összességében többet fog keresni, mint 1 dollár. Igaz, ez a pont a kikiáltó számára még közel nullszaldós, hiszen a nyertesnek oda is kell adnia az egy dollárt – egyet kifizet, kicsivel többet, mint 1 dollár, visszakap. Ez azért kritikus pont, mert sokan azért fogják fel ezt az egész dollárárverést az elején jó játéknak, mert úgy érzik, hogy benne van a pakliban az is, hogy a kikiáltó rútul meg lesz rövidítve. (Hiszen legszebb öröm a káröröm!) Persze az is benne van, hogy rútul jól fog járni, de ez utóbbit mindenki valószínűtlennek tartja. Az 50 centes határértéknél sokan kiszállnak, mert észreveszik, hogy a játék már nem játék, hanem valami más van kialakulóban. Érdekesség: csak akkor vannak kiszállók ennél a pontnál, hogy ha többen játszanak, mint 2 fő. Ha csak ketten vannak, észre sem veszik ezt a pontot. A játékban maradók, ha észre is veszik az 50 centes határt, kiszállási pillanatot, akkor arra gondolnak közben, hogy: még nem veszítettem semmit, akár még nyerhetek is, megnézem, mi lesz ebből. A licitek közelednek az 1 dolláros összeghez. A játékban résztvevők közül egyre többen lépnek ki, míg általában – természetesen az induló létszámtól is függően – az 1 dolláros licitszint elérése után már csak ketten maradnak.

Minden külső szemlélő számára nyilvánvaló az, hogy már a játék kedvéért sem éri meg tovább menni, hiszen egyértelműen ráfizetés lesz az a játék – vagy verseny -, amit az elején azért kezdtünk el, mert NYERNI akartunk. A játékban maradók fejében ilyenkor ez játszódik le: Bár azért kezdtem el, mert nyerni akartam, de ha most tovább megyek, akkor végül is még nem veszítek olyan sokat. Ezeket a gondolatokat hívjuk racionalizálásnak. (részlet vége)

Dollárárverés mindenhol

A modern hirdetési piacon a részvevők folyamatosan dollárárverés szituációban vannak. Ez a Google Adwordsre is igaz, sőt a keresésekre indított hirdetéseknél fokozottan, hiszen nagyon nem mindegy, hogy hányadik vagy a listában, és ki előz meg!

Az, amikor a Facebookon elkezdesz egy oldalt felfuttatni, mint Norbi, 4 évvel ezelőtt, és sikereid is vannak, akkor nyertesnek érzed magad.
Aztán  mikor kicsit rosszabbra fordulnak a dolgok, akkor semmi probléma, igazodsz a változó helyzethez, mert már sokat nyertél, és még mindig nyerésre állsz. Már nagyon sokat romlott a helyzet, de te még mindig azt érzed, hogy a legrosszabb esetben is egálban vagy.

Aztán, ahogy a mellékelt sztori is mutatja, eljutsz oda, hogy elkezdesz veszíteni. Először keveset, aztán egyre többet.

De még racionalizálsz, és bízol abban, hogy csak te csinálsz rosszul valamit. Tanulsz, kutatsz, keresed a hatékonyabb megoldásokat, de még mindig ott a Facebookon, hiszen oda építetted a birodalmadat. Aztán már annyira szenvedsz, hogy leveleket írsz Zuckenbergnek.

Hogy hogyan ismerjük fel azt a pontot, amikor már biztosan ki kell szállni a helyzetből, mert a leszálló ágból nincs visszafordulás?

Onnan, hogy megállunk egy percre az őrült hajtásban, és elgondolkodunk:

HA MOST kellene beszállnom a játékba, a versenybe, vagy bármilyen helyzetbe, ezeket az információkat, amiket most tudok róla, már  pontosan ismerve, akkor vajon beszállnék? Mozgósítanék ekkora erőforrásokat, amik már a hátam mögött vannak, ha most kezdeném?

Vagy már ennyi tudással inkább távol tartanám magam ettől a felülettől és valami másra építkeznék?

Ha nem szállnál be most már, újoncként ebben a pillanatban, akkor tiplizni kellene a Facebook fizetős dolgairól, de gyorsan ám, mert a dollárárverés szituáció agyon fog nyomni, és ha tovább halogatod a kilépést, akkor nemcsak anyagilag lesz fájdalmas, de pszichológiailag is. Az önértékelésed romokban fog heverni.

Ha igen a válaszod, ha most, a nulláról kezdve, de ezzel a tudással a közel 1 millió követő eléréséig – Norbi most 980ezer követő körül tart – most is vígan beszállnál a Facebook felhasználók figyelméért folytatott folyamatos és állandó küzdelembe, akkor ne szállj ki! Akkor folytasd! Akkor nem vagy elég kreatív, hogy megújítsd az üzletedet, és akkor még mindig jobb feleslegesen pénzt költeni, kevés embert elérni, mint egyáltalán nem költeni és senkit sem elérni, majd éhenhalni.

Ki az, akire a kiszállással kapcsolatban érdemes hallgatni?

Kizárólag arra, aki már kiszállt. Ugyanis mindenki, aki közvetve, vagy közvetlenül a dollárárverés szituban van – jelen esetben bármilyen módon is, de érdeke fűződik a Facebook hirdetések folyamatosságához – , az nem tud objektív lenni, az csak hazabeszélni tud.

Ez a helyzet igaz rossz munkahelynél, rossz házasságnál, és minden élethelyzetnél, amiben kezdjük egyre pokolibban érezni magunkat.

Azt kívánom, hogy mindenki érje el a maximális sikereket akár a Facebookon, akár azon túl is, és ha lépni kell, akkor lépjen, ha meg tiplizni kell, akkor tiplizzen.

(Tiplizés: lelécelés, olajra lépés, eloldalgás, stb.)

Vidi Rita

Ui.: Hátul is van szemem, csak szólok 😉

3 Hozzászólás

  1. Még soha nem fizettem a face-n a hirdetésért, és nem is fogok. Én már akkor hittem Neked Rita! …és most talán majd az is, aki eddig téged nézett bolondnak… 🙂

  2. Visszajelzés:FacebookMarketingMánia

  3. Visszajelzés:Scobert Norbi és a FacebookMarketingMánia

Hozzászólások lezárva