A hosszútávra tervező vállalkozó magányossága

Még emlékszem az első cégünk alapításának másnapjára, 2007 koranyarára. Marcit toltam a babakocsiban, és úgy éreztem, minden megváltozott a világban. Valahogy minden jobb lett, mert itt vagyunk mi, az új cégünk, ami jobbá teszi majd az emberek – az ügyfelek – életét. Küldetéstudatom volt, persze közben a fiamnak is, mert egyre bőszebben mondogatta: „ö-ö-ööö”, és mutogatott, hogy haladjak gyorsabban a nagy piros traktor felé, ha lehet… Nála a küldetéstudat abban nyilvánult meg, hogy tudatosan küldött…

Tisztán emlékszem erre a napra, látom ahogy árnyékot vet a kora nyári napfény, érzem az illatokat, hallom a madárcsiripelést – és traktorzúgást -, emlékszem, mi volt rajtam, milyen tea lötykölődött a cumisüvegben, és hasonló, akkor nagyon fontos momentumok. Beleégett az agyamba egy pillanat ebből a képből, hogy bármikor előhívhassam. Nemrég nagy szükségem is volt rá, még én magam is megdöbbentem, mennyire…

Történt vala, hogy ültem a kis jegyzetfüzetem fölött – kis… kb. másfél kilós – és számolgattam a következő egy év bevételeit-kiadásait, és a Minerva felfutási tervét.

A Minerva Capitoliuma egy 1 éves előfizetési konstrukcióban forgalmazott havi magazin, tudatos gondolkodású, vezető típusú, talpraesett nőknek.

A megrendelő előfizet, és egy éven keresztül kapja postán a havi számokat, a CD melléklettel együtt. Már egy pár órája számolgattam, amikor azt vettem észre, hogy a tervezett bevétel és kiadás oldal valahogy nem stimmel. Szám szerint fedték egymást, nem szokásom például alultervezni a kiadásokat és felültervezni a bevételeket, de ahogy nőttek a felfutási tervben a számok, én úgy lettem egyre nyugtalanabb.

Mindig úgy vállalkoztunk, hogy sosem köteleződtünk el annyira anyagilag vagy teendőileg, hogy ne tudjunk bármikor kiszállni, veszteségek nélkül. A boltunkat is úgy üzemeltettük, hogy sikerült olyan optimális készletet belőnünk, amit akár napokon belül ki lehetett árusítani, és ha úgy hozta a sors, akkor szintén napokon belül, veszteségek nélkül be lehetett zárni az üzletet.

Az én részem a vállalkozásban szintén hasonló elven működik: mindig a viszonylagos passzív jövedelmet tartottam szem előtt, és emiatt sosem voltam mókuskerékben, amiből lehetetlen kiszállni.

De ez a Minerva Capitoliuma feladta a leckét rendesen.

Hirtelen, egy vakító fényességű és erejű gondolat vágott az elmémbe: ebből nem lehet kiszállni!

Na, nem mintha ki akarnék! Sőt! Alig várom, hogy beleszálljak. De nem is lehet kiszállni. Nincs meg a lehetősége annak, hogy bármikor azt mondjuk: oké, ez nem működik így, ilyen formában, hagyjuk abba.

Persze abba lehet hagyni bármilyen hosszú távú projektet, hogy ha mondjuk, visszafizeted a fennmaradó összeget, vagy valamilyen más termékkel kártalanítod az ügyfelet – az ügyféllel konkrétan megkonzultálva. Nyilván a veszteség mértéke is szubjektív, van cég, amit 15ezer forint kintlévőség is a csőd szélére tud sodorni, és vannak cégek, amik milliókat is elbírnak mínuszban.

Minden vállalkozás életében vannak olyan tervek, amik végül nem úgy valósulnak meg, ahogy azt eredetileg akarták, vagy egyáltalán el sem kezdenek megvalósulni. Ha valamelyik vállalkozó azt mondja, neki nincsenek megváltozott, megváltoztatott tervei, az vagy hazudik, vagy még rosszabb: azt sem tudja, mit csinál…

Szóval, ültem itt a számok és a visszafordíthatatlanság ténye fölött, és az a csodaszép kora nyári nap jutott eszembe. Visszagondoltam arra, hogy akkor már teljes egészében éreztem a felelősséget minden iránt, ami a vállalkozással, a céggel volt kapcsolatos, és élveztem a pillanat erejét. Azt, hogy tudtam, olyan útra léptem, amivel mindenki csak nyerhet. Én is, és általam mások is.

De amikor a visszafordíthatatlanság ténye befészkelte magát a fejembe, akkor tudtam, hogy oké, akkor mostantól ezt a napot is oda kell tennem a napsütéses, babakocsi tologatós mellé, mert ez a rádöbbenés felér egy megvilágosodással, és újabb küldetéssel.

Végignéztem gyorsan a házon – az még az előző házunk volt -, ránéztem a gyerekre, mekkora, mit csinál éppen, mi foglalkoztatja (már nem a traktorok, sokkal inkább a transformersek), kinéztem az udvarra, megnéztem, milyen idő volt éppen – esett -, és eltettem magamnak a pillanatot.

Úgy éreztem, hogy egy vidéki operettszínpadról az Operaház premierjébe kerültem át. Azt éreztem: most lettem igazán vállalkozó. És akkor éreztem először igazán egyedül magam.

És te? Érezted már magányosnak magad, vállalkozóként?

6 Hozzászólás

  1. Sziasztok!
    Amikor az ötlet megszületik a fejünkben…és lépünk egy nagyot, hogy meg is valósítsuk. Lehet, hogy nem egyszerű, olyat tenni, amit még más nem csinált. Szembe fordulni, minden kétkedővel, józan ésszel, „számokkal”… Mennyivel könnyebb, csak ülni, TV-zni, nem csinálni semmit. Ebben nem lehet hibát találni? Valami nagy célt kitűztél magad elé, és mennyien fognak segíteni az utadon! Szerkesztők, írók, olvasók, viszonteladók… Ami miatt induláskor, és talán néha hullámvölgyekben mégis néha éreznéd a magányt, azért, mert a Te felelősséged!Rajtad múlik a siker! Be lehet vallani, hogy néha nehéz, hogy induláskor, mikor felnézel, olyan magasan van az a hegy csúcs, lehet, hogy egy kicsit félünk is, mert az elején még nincs annyi megerősítés… De akkor is elindulunk, megyünk végig az úton, kitartással, erővel, néha összeszorított foggal, néha mosolyogva, néha csalódva, sokszor sok reménnyel… És aztán egyre többen leszünk! Ott lesznek az eredménynek, hogy hány nőnek adsz erőt, hány ember életét tudod jobbá tenni, ösztönözni… hogy a hosszútávra tervező vállalkozónők ne legyenek magányosak! 🙂

  2. „És te? Érezted már magányosnak magad, vállalkozóként?”
    Ó, igen! Főleg az elején, amíg a környezetem nem értette, hogy mit akarok, és a féltés miatt örök súrlódás volt.

  3. Judit, köszönöm :)))

    Vera, nálunk érdekes módon nem az elején volt féltés – van bőven vállalkozó a családban -, hanem közben jöttek olyan felhangok, hogy nem is értettem, hogyan kerültek elő 🙂

  4. Rita, én konkrétan mostanában érzem magam teljesen egyedül. Szemben szinte egy egész szakmával, ami ráadásul nem is az enyém. Én „csak” a vállalkozás vezetője vagyok. A szakma a férjemé, nekem teljesen más a végzettségem, de a két tevékenységet egy vállalkozásban egyesítettük, még régen. Jogszabályi alapon bizonyíthatóan tudom, – hozzáteszem, szinte mindenki tudja szakmán belül és a közvélemény is lassan, a hatóság is, – hogy a szakma 90 %-a törvényeket félretéve, felrúgva csinál dolgokat. Fórumokon kiírják, stb. Hihetetlen, ami ott zajlik, ha nem látnám a saját szememmel nem hinném el. Nos én már évek óta mondom, hogy ez nem jó, rajtam kívül még egy páran, de senki meg sem hallja. Ami miatt ez engem zavar – mert egyébként mindenki csinálhat amit akar, ha nekem nem származik károm belőle – hogy kb. 6 éve nem tudunk árat emelni. Sőt, van aki lefele viszi az árat. Manapság már azt szoktam mondani, olyan, mintha a nagyfiúk a homokozóban játszadoznának, csak nincs anyukájuk, apukájuk, aki rájuk szóljon, ha valamit nem úgy kellene, illetve a szülőkre sem hallgatnak. Így aztán kivárunk.

  5. Állandóan egyedül érzem magam, hisz a stratégiaitól kezdve a legkisebbig minden döntést én hozok, a párom csak dolgozni akar, meg hogy adjak pénzt ha kell a traktorra, kombájnra. Ez jó sokszor, de szörnyű, ha bizonytalan vagyok és meg kéne beszélnem valakivel.

  6. Mindenkinek, aki jó szóra, megbeszélésre vágyik: gyertek el havonta egyszer a vállalkozónői találkozóinkra!
    http://www.vallalkozonok.org/jelentkezes.html
    vagy gyertek a fórumra: http://www.hosnok.hu/vallalkozonoi-forum.html

Hozzászólások lezárva